Milyen szakos a tanárnő?
Magyar-angol szakosként végeztem, majd a Deákba kerülésem után néhány évvel elvégeztem a magyar mint idegen nyelv tanára kiegészítő képzést.
Gyerekkorában is tanár szeretett volna lenni?
Igen. Amióta iskolába kerültem, azóta tanár szerettem volna lenni.
Mi volt a kedvenc tantárgya középiskolás korában?
Orosz tagozatos osztályba jártam, szerettem azt a nyelvet. Viszont annyira sok óránk volt, hogy a végére úgy éreztem, már nem fejlődünk. Angolból 3. osztályban (a mai 11. évfolyam) kaptunk egy nagyon lelkes, fiatal tanárt, és az a világ elcsábított az orosztól. A magyart mindig is nagyon szerettem, ráadásul középiskolában kiváló tanárom volt, és ez meghatározta a választást.
Mindig is a tanári pálya volt tanárnő célja, vagy eleinte más elképzelése is volt?
Mint mondtam, mindig is tanítani akartam, és az első munkahelyemen, a kiskunhalasi Szilády Áron Gimnáziumban olyan nagy szeretettel fogadtak, hogy nem volt kétség: a helyemen vagyok.
Mi volt a legnagyobb kihívás a tanári pályán, és hogyan oldotta azt meg?
Nyilván volt sok, de az emlékezetemben egy él határozottan a mai napig, elsősorban azért, mert ma is áthat a tehetetlenség érzése, amivel akkor szembesültem. Pár éve tanítottam a Deákban, amikor egy kolléganő osztályában helyettesítenem kellett, azaz témazáró értekező fogalmazást kellett íratnom magyarból.
Közben a hétvégén a diákok állítólag azt a tájékoztatást kapták a tanáruktól, hogy mégsem írják meg. Máig sem tudom, mi volt a valós helyzet, de az osztályban olyan ellenállásba ütköztem, mint soha előtte. Többen elkezdtek dolgozni, de néhány lázadó ifjú karba tett kézzel ült, dacosan méregetve engem. Én pedig másra sem tudtam gondolni, mint hogy „gyerekek, titeket valaki nagyon becsapott, ha azt hiszitek, így működnek a dolgok.”
Mivel akkorra már volt sok információnk az amerikai iskolákról, ahol ilyet tapasztaltak kollégák, én azt gondoltam, hogy ha mi is erre haladunk, akkor én nem akarok tanár lenni. Szerencsére ezt a gondolatot soha többet nem váltották ki bennem diákok.
Mi volt a legnagyobb öröme a pályafutása alatt?
Nem tudom, mi volt a legnagyobb, de sok volt. Onnantól kezdve, hogy az egyik nagyon okos, de az angolt látványosan hanyagoló végzős diák, akinek a csoportját egy fél évre vettem át egy távollévő kollégától, az érettségi banketten odajött hozzám és közölte velem, hogy ebben az iskolában rajtam kívül senki nem mert neki hármast adni, de sose változzam meg! Vagy az első kéttannyelvű osztályból visszajöttek páran a Christmas party-ra, és azt mondta az egyik, hogy angol szakon alig tanul valamit az egyetemen, bezzeg a Deákban angolórán. Nyilván ebben van egy jó erős csúsztatás, de az is benne van, hogy tartalmas volt, amit a Deákban kapott. Valamint vannak diákok, akik végzésük után is eljönnek hozzám vagy meghívnak egy kávéra, egy kis beszélgetésre, vagy sokan bejöttek a suliba és megkerestek. Ezek a pillanatok mindig nagy örömet okoztak, ez jelentette az igazi elismerést. Azzal is eldicsekedhetek, hogy több olyan tanítványom van, aki állítja, miattam lett tanár. Ami viszont kimondhatatlanul nagy meglepetés és igazi megtiszteltetés volt számomra, ahogyan a kollégák búcsúztattak. Az a szeretet, megbecsülés a sírásig meghatott.
Milyen tanácsot adna a tanári pályája elején álló fiatal tanároknak?
Soha ne menjenek be készületlenül, legyenek otthon a tananyagban, de ne féljenek bevallani, ha valamiben, ami nem kapcsolódik szorosan az anyaghoz, nem biztosak. Gondolják végig az óra menetét, tudják, mit szeretnének elérni az órán, de vegyék figyelembe, hogy nem mindig sikerül mindent megvalósítani, mert az órán diákok ülnek, akik maguk is alakítják az óra kimenetét. Örüljenek annak, ha az óra jó hangulatú tud lenni, lehet néha jókat nevetni. Tiszteljék a diákokat, akkor őket is tisztelni fogják őt.
Melyek azok a változások, amik a legérezhetőbbek, legmeghatározóbbak a tanításban az elmúlt évtizedekben?
Természetesen a technológia hihetetlen fejlődése teljesen megváltoztatta az ismeretszerzés módját. Ezt a tanításban is figyelembe kell venni.
De még korábbra visszanézve, amikor a 90-es évek közepén az első gyerekem születése után visszajöttem tanítani, számomra nagy felismerés volt, amit akkor úgy fogalmaztam meg, hogy a diáknak joga van tanulatlannak maradni. Előtte úgy éreztem, hogy ha én mindent megtettem azért, hogy tanuljon, fejlődjön a diák, akkor ő is megteszi azt, amire képes. Hát, rá kellett jönnöm, hogy ez már nem így van, és még csak nem is zavar ez egyeseket.
Mit tanult a leginkább a diákoktól?
Azt, hogy a remény hal meg utoljára. Azaz nem fogunk röpdolgozatot írni, nem felelünk, vagy legalábbis nem én, stb.
De a tréfát félretéve, sokat tanultam diákoktól, akik külföldi tanulmányokból jöttek vissza Magyarországra, és nemcsak szavakat, hanem hozzáállást, elfogadást is. Persze sokat tanítottak a modern kor vívmányainak használatáról vagy olyan szavakat, melyek elsősorban a fiatalok szóhasználatában szerepelnek, stb.
Ha újrakezdhetné a pályafutását, mit csinálna másképp?
Nem tudom. Visszatekintve jó volt ez így, ez voltam én.
Mi az az egy dolog, amit a legfontosabbnak tart átadni a diákoknak?
A munkát nem lehet megúszni. (Vagy de, csak akkor az nem a becsületes út.)
Hogyan sikerült a munka és a magánélet egyensúlyát fenntartani egy ilyen megterhelő munka mellett?
Amikor megszülettek a gyerekeim, akkor nyilván otthon lett egy csomó feladatom, de egyrészt nincs gondom az éjszakázással, másrészt a férjem elképesztően sokat segített.
Hogyan érzi magát most, hogy hivatalosan is véget ért ez a fejezet?
Őszintén szólva, kicsit meggyászoltam, hogy már nem tanítok a Deákban. De egyáltalán nem szakadtam el az iskolától, hisz ha nem is napi, de heti rendszerességgel beugrom. Továbbra is én szervezem a nyelvvizsgát, és az alapítvány kuratóriumában is én tartom a közvetlen kapcsolatot a kollégákkal.
Mi az, ami a legjobban fog hiányozni a mindennapokból? És mi az, ami egyáltalán nem?
A legjobban a közösség hiányzik. Ugyan vannak magántanítványaim, de egy csoport vagy osztály teljesen más dinamikájú. Ott mindig minden idegszállal a sok diákra kell koncentrálni és reagálni.
Ezenkívül az angolszertárban mindig nagyon jó hangulat van. Ez hiányzik, és az, hogy mindig akad valaki, akivel meg lehet beszélni egy film-, koncert- vagy színházi élményt, illetve rengeteg inspirációt kap az ember a kollégáktól. Ennek a hiányát veszteségként élem meg.
Van-e valami, amit mindig is szeretett volna csinálni, de a tanítás miatt nem volt ideje rá?
Talán egy dolog van, amit most már megtehetek: többet utazhatok, és nyáron kívül más évszakban is.
Mi volt a legnagyobb álom az iskola alapításakor? Ez miben valósult meg, és miben változott azóta?
Az 1980-as évek második felében kormányzati cél volt, hogy az idegen nyelv oktatására nagyobb hangsúlyt kell fektetni, ezért elindították a két tanítási nyelvű képzést. Akkor még csak néhány iskola volt az országban ezzel az oktatási formával. Angoltanárként ez igazi kihívás volt. Ugyanakkor valami új létrehozása mindig izgalmas. Itt benne volt az az ígéret és lehetőség, hogy olyannak teremtsük meg az iskolát, amilyennek jónak találjuk, és ez sokáig megadatott az akkori tanári karnak. Természetesen az idők folyamán eltűnt a Deák egyediségének kezdeti varázsa mind a szülők, mind a diákok számára.
Hogyan emlékszik vissza az első napokra, évekre? Milyen volt a hangulat, a kezdeti kihívások és a közösség?
Az első néhány év semmihez nem volt hasonlítható. Kevés volt még a diák, kicsi volt a tantestület, szinte családias volt a légkör a kollégák körében is. Szerettünk itt lenni és kitalálni dolgokat, amelyek azután hagyománnyá nőtték ki magukat. Az angol munkaközösség nagyon összetartó csapat volt, szeretetteljes volt a légkörben.
Ki volt a legbefolyásosabb személy az iskola korai éveiben és miért?
Természetesen az iskola alapító igazgatója, dr. Kovács László. Ő válogatta össze a tantestületet, ő álmodott meg egy modern iskolát, és a szaktantermek felszerelését is neki köszönhettük. Rendíthetetlen munkabírással dolgozott, de nem akart mindent ő meghatározni. Nagy szabadságot kaptunk abban, hogy milyen ötleteket hogyan valósítunk meg.
Melyek azok az események, amelyek a leginkább meghatározták az iskola identitását?
Talán az első Karácsonyi Estekkel indult. Mi angolosok indítottuk el a hagyományt. Az egész program angolul folyt, élvezettel vettek rajta részt a diákok. Emlékszem, hogy a műsor után az aulában mind együtt énekeltük az ismert karácsonyi dalokat. Nagyon felemelő, igazán megható pillanat volt. Innen jött a kollégák ötlete, hogy terjesszük ki az egész iskolára. És utána mindig voltak kreatív tanárok és diákok, akik előálltak egy-egy jó ötlettel. Egy biztos: a cél mindig az volt, hogy emberi arcot adjunk az iskolának, hogy ne csak a tanulás kötelességét jelentse, hanem közösséget, jó hangulatot, együttlétet.
Volt-e olyan hagyomány, szokás, ami az alapításkor indult és a mai napig fennmaradt? Vagy melyik tűnt el az idők során?
Az előbb említett Karácsonyi Est ilyen volt. De említhetem a Deák Fordítóversenyt is.
Ami viszont a mai diákoknak már történelemként hangzik: a 80-as, 90-es években rendszeresek voltak az osztálybulik az iskolában, amik aztán lassan kikoptak, mert új szórakozóhelyek nyíltak a városban, illetve a szülők már nem csak az iskolai programokra engedték el gyerekeiket.
Egy másik hagyomány, ami eltűnt, az a kéttannyelvűs vetélkedő. Mivel az első időkben csak néhány kéttanyelvű iskola volt az országban, a Deák többször szervezett kéttanyelvűs vetélkedőt a többi ilyen profilú iskola csapatainak valamilyen tematika köré építve (pl. Amerika Nap, Ausztrália Nap). Ezen a versenyen komoly felkészülést igénylő és vicces feladatokban, egy-egy történelmi esemény megjelenítésének szinvonalában mérte a zsűri a versenyző csapatokat. Ezekre az alkalmakra készülve mindig rengeteget dolgoztunk, de óriási élvezet volt az esemény.
De említhetném Szeged testvériskolájával, a darmstadti Eleonoreschule-val való kapcsolatot, ami rendszeres találkozásokban, diákok és tanárok számára szervezett kirándulásban valósult meg, sőt, egyszer közös koncertet is adtak a két iskola tanárai és diákjai.
Ha összehasonlítja az alapító évek diákjait a maiakkal, mik a legfőbb különbségek, amiket észrevesz?
Ahogy korábban is mondtam, a diákok nagyon szerettek volna bekerülni a város új gimnáziumába, és igyekeztek is megfelelni az elvárásoknak. Azt is szem előtt kell tartani, hogy 1988-ban, amikor a Deák megnyílt, kétszer annyi gyerek született, mint mondjuk tavaly, tehát még jó sokáig nagy volt a tülekedés, hogy bekerüljenek gimnáziumba és itt is maradjanak. Ma már kevesebb a jelentkező, akiből az iskola ki tudja választani a legjobbakat. És ahogy azt korábban is mondtam, van, aki úgy dönt, hogy ő épp csak ellavíroz. De szerencsére mindig van tehetséges, okos tanítvány több is, és ha még a humoruk is jó, nyert ügye van egy csoportnak vagy a tanárnak.
Mi volt a legfontosabb projekt, amit az alapítvány támogatott a kurátorsága alatt, és mi lett ennek az eredménye az iskola életében?
Én nagyon fontosnak tartom a Hajnal Réka-díj adományozását. A díjat volt diákunk szülei alapították, és amikor kiosztottuk a felajánlott összeget, a kuratórium úgy döntött, hogy ugyanazzal a tartalommal továbbviszi a díjat és saját forrásból támogatja. Fontosnak tartom, hogy támogassuk és jutalmazzuk azokat a diákokat, akik már gólyaként megtesznek mindent, hogy az osztályuk közösséggé váljon.
Melyek voltak a legnagyobb kihívások az alapítvány működésében (pl. forrásszerzés, célok meghatározása)?
Az első legnagyobb kihívás az volt, hogy a korábban működő, de az iskola szellemiségétől eltávolodott alapítvány jogutódjává tudjunk válni és rendelkezhessünk az ott megmaradt pénzalappal. Ezután az Alapítványi Estek szervezésével igyekezett az alapítvány ismertté és transzparenssé válni a szülők körében, aminek révén kaptunk támogatást.
Egyébként pedig mindig nagy kihívás eldönteni, hogy állami feladatot mennyiben kell az alapítványnak magára vállalni és támogatni olyan kéréseket, amelyek megoldása alapvetően a fenntartó feladata lenne.
Volt-e olyan kezdeményezés, amit különösen fontosnak tekintett, és sikerült is megvalósítani az alapítvány segítségével?
Nem egy kezdeményezést szeretnék kiemelni, hanem azt, hogy az alapítvány alapító okiratában szerepel a munkájukat becsülettel végző, de szociálisan rászoruló diákok anyagi támogatása, iskolai életük megkönnyítése. Ez mindig elsődleges szempont a támogatások odaítélésében.
Milyen szerepet játszott az alapítvány a diákok extra programjainak támogatásában?
A kollégák által szervezett kulturális, közösségi vagy sportprogramok szervezéséhez és megvalósításához való hozzájárulás a másik olyan terület, amelyre mindig is figyelünk, és arra biztatjuk a kollégákat, hogy szervezzenek extra programokat az iskola diákjainak, mert mi tudunk ehhez anyagi támogatást adni. Ez a másik fő profilunk.
Milyen tanácsot adna a jelenlegi vagy jövőbeli kurátoroknak a sikeres alapítványi munka érdekében?
Nem tanács, hanem megélt valóság, hogy nagyon lelkes és az eddig kapott támogatásért az alapítványnak hálás kolléga, Szabó-Gilinger Eszter tanárnő fiatalos lendülettel, hihetetlen ötletekkel segíti az alapítvány munkáját a szélesebb nyilvánosság elérésében. A meghirdetett logó- és arculattervezési pályázat az első lépcső ebben a folyamatban.
