Túri Alexandra
„Szabad, mint a madár.”
Az emberek gyakran használják ezt a hasonlatot a mindennapi életükbe.
Szabad, mint a madár, mondják a kitartó hegymászóra, aki sziklaszilárd
akarattal megmászta a Csomolungmát. Szabad, mint a madár, mondják a bátor
jelentkezőre, aki siklórepülésben kiugrik egy repülőgépből. Szabad, mint a
madár, mondják a békés remetére, aki a társadalomtól elvonulva éli az életét,
saját szabályai szerint.
De mi is a szabadság?
Mi az a fogalom, amit a társadalom évszázadok óta üldöz, ami miatt számtalan
háborút indítottak már el, amire mindnyájan oly’ annyira vágyakozunk, hogy
közben észre sem vesszük az ördögi kört, amely önmagát ismételve gyötri
generációk sokaságát? A fogalom, melyre mind vágyunk, mégsem kapjuk meg
soha. A kör mindig elindul. A szabadság eszméje felvillan a nép szeme előtt,
felemelik hangjukat az elnyomó rendszer ellen, ennek következménye a
konfliktus, az emberi büszkeség miatt gyakran a vérontás is. Végül, ha az
emberek győznek, ha nem, a folyamat megismétli önmagát. Akár új elnyomás
kezdődik, vagy a hatalom ízétől a nép megrészegülve nyomja el saját magát. Ez
teljesen lényegtelen, a kígyó akkor is mindig a saját farkába harap. Az emberek
sosem jönnek rá, hogy a szabadság fogalma egy mágikus háromszögen alapul. A
békén, a kommunikáción és az elfogadáson. Ha ezek közül az egyik nincs meg,
az egész elbukik. Ellenségeskedés közben lehetetlen megteremteni a
szabadságot. A felek energiáit lehúzza a kölcsönös gyűlölet és a vágy, hogy
mindenképpen a másik szenvedjen. Az emberek büszkék, sokszor természetes
reakció, hogy a saját igazunkért képesek vagyunk elnyomni a másikat. Hogy a
mi lelkünk ne sérüljön, hogy a magunkba fektetett bizalmunk ne csappanjon
meg. A harag nagyúr, az általa kínált út viszont sok jóval nem kecsegtet. Semmi
mással nem szolgál, csak a bennünk lezajló csillapíthatatlan viharral és végtelen
vacillálással, ami végül felemészt minket. Ha az elmédben, szívedben nincs
béke, a lelked sose lesz szabad. A kommunikáció az egész életünket körül veszi.
Ez mindennek az alapja. Legyen az verbális vagy nonverbális, a kommunikáció
minden fajtája fontos. Az emberek társas lények, kommunikáció nélkül nemes
egyszerűséggel megőrülnénk. Ám mégis, sok helyzetben kifogyunk a szavakból.
Ennek oka nem a lexikális tudás vagy a cifra szakkifejezések vérszegénysége,
sokkal inkább az értelem hiánya. Egyes heves helyzetekben olykor csorba esik
az egónkon, az egyértelmű kommunikáció helyett csak a szőnyeg alá söprünk
mindent. Az egy darabig érlelődik, begennyesedik, egy idő után pedig már
viszketni is fog. Végül aztán az elnyomott sebet kikaparjuk, s ahelyett, hogy
kezelnénk, hagyjuk, hogy elszaporodjanak rajta a baktériumok. Ha nem
beszélünk a problémákról, azok képesek akkora sebeket hagyni rajtunk, hogy
nyomait egy életen át is viseljük. Az örök fájdalom mellett nem találhatjuk meg
sem a békénket, sem a szabadságunkat. „Emlékezz ember, porból lettél és
porrá leszel.”. A keresztény vallás hamvasztó szerdáján a pap megszenteli az
előző évi barka hamuját, amivel hívei homlokára keresztet rajzol, s ezt mondja.
Az emberi élet ugyanúgy kezdődik. A petesejt megtermékenyül és a nő
méhében kifejlődik az aprócska embrió. A baba három trimeszteren és kilenc
hónapon át fejlődik, hogy aztán világra jöjjön. Ezzel együtt mindenki ugyanúgy
hal meg. A halál módja és körülményei különböznek, de végső soron
mindenkiből ugyanúgy száll ki a lélek, hogy aztán más utakra terelődjön.
Mindenki ugyanúgy fog eggyé vélni a földdel, függetlenül, hogy az átélt évei
alatt milyen ember is volt ő. Gazdag, szegény, fekete, fehér, egészséges, beteg.
A föld, a halál mindenkinek ugyan olyan. Mindig tudunk változtatni az
életünkön, de sokszor a legnagyobb dolgok már a születésünknél eldőlnek.
Olyan dolgok, amelyekről nem mi döntünk, amelyeket mi nem tudunk
befolyásolni. Olyan dolgok, amelyek olykor nem felelnek meg a felállított
társadalmi mintának, amelyek képesek rányomni a bélyeget a sorsunkra. Pedig
mindenki élete embrióként kezdődött és halottként fog véget érni. A
történelem azért van, azért tanuljuk, hogy megismerjük múltunkat és szembe
nézzünk őseink döntéseivel, amelyek a világunkat formálták. A
történelmünkben rengeteg olyan példát láttunk már, amikor az emberek
egymás felett ítélkeztek, elfogadás nélkül. Elég, ha a holokausztra, az emberi
állatkertekre vagy a rabszolgaságra gondolnunk. Azokra a fájdalmas időkre,
amikor az emberek képtelenek voltak elviselni azt, ha valaki nem felel meg a
társadalmilag előállított „normális” fogalomnak. Ellehetetlenítették egymást,
megalázták egymást, tönkreették egymás életét. Ha nincs elfogadás, ha nincs
béke, hogy is kívánhatnánk a szabadságot? Minden ember szabad szeretne
lenni, de képtelen tartani az egyensúlyt. A „szabad, mint a madár” csak egy
illúzió. Csak egy pillanatnyi jóérzést keltő ámítás, mellyel saját lelkünket
nyugtatjuk. Az igazság valójában az, hogy az emberek soha nem lesznek olyan
szabadok, mint a madarak. A madarak nem hadakoznak, békésen élik életüket.
A madarak saját módjuk szerint tisztán kommunikálnak, nem söprik a szőnyeg
alá fájdalmaikat. A madarak sosem ítélkeznek egymás felett, elfogadják
fajtársaikat is. A madarak ettől olyan szabadok.
Apró galamb repül ki fészkéből, hogy új utakra induljon. Hófehér szárnyait
magasba emeli, tollaiba belekap a lágy szellő. Először bizonytalan tetteivel
kapcsolatban, ám ahogy látja, hogy nem zuhan le, felbátorodik. Vígan száll a
széllel együtt, mint ahogy az elsodort faágak úsznak az árral. A friss levegő
parányi tüdejébe áramlik, vidáman nézi a hatalmas fákat. A magasból kémleli,
ahogy egy mókus gondtalanul ugrik egyik fáról a másikra, ahogy egy kedves kis
őzsuta egy tisztás partján eszeget a mező üde zöld pázsitjából. Álomszép
színekben pompázó pillangók tucatjai repülnek el a galamb előtt. Hol kékek, hol
sárgák, hol rózsaszínek. Incselkedve szálnak le a tündöklő virágokhoz, békésen
élik rövidke életüket. Nyugodt a táj, mintha csak egy festményt nézne.
Hirtelen bombarobbanás zaja szakította félbe az idillit. A madár még bágyadtan
révedt a nyugodt látványba, de kénytelen volt tovább repülni. A bombák
hangosabbak lettek, a táj fakóbb, a boldogság pedig egyre csak elenyészőbb
lett, ahogy a galamb előre haladt. Egyszeriben pedig mintha belecsöppent
volna az apokalipszisbe.
Fegyverek ropogása, emberek kiáltása és mindent elszívó sötétség jellemezte a
feldúlt tisztást. Tankok tucatjai elszántan gyűrték az egyenetlen földet,
gázbombák homályosították el a levegőt. Emberek ezrei öldökölték egymást,
nyoma sem volt békének vagy szabadságnak. Fáradt szemekben ott ült a
gyűlölet, mint örök társ, amely lelküket megbilincselve vonja magához őket
életük végéig. A halál lehelete megborzolta a madár tollait, lenézett az
elesettekre. Halott tekintetük a semmibe révedt, sosem találták meg azt, amit
mindig is kerestek. A szabadságot. Tragikus haláluk a könyörtelen harcmezőn
mindennapos volt, mégis a maguk után hagyott űr váratlan és elviselhetetlen.
Fegyver sült el, s a galamb már nem repült. Fehér szárnyát átitatta a vörös vér,
teste úgy hullott a porba, mint a tégla. Tekintete ide-oda járt a megcsonkított
holtak között, keservesen próbált újra felrepülni. Ámbár egyik szárnya még ép
maradt, lehetetlen volt, hogy újra szárnyalni tudjon. Ijedten nézte a feje felett
egymást gyilkoló harcosokat, sajnálta a mellé hullott megboldogultakat.
Hiányzott neki a békés, vidám táj, ahol a pillangók egymást kergették, de
érezte, hogy már soha többé nem láthatja őket. A lövést, ami megölte még csak
nem is hallotta. Hófehér testét beborította a vér, a sár és a háború mocska, a
benne megtestesült béke egy szempillantás alatt elveszett. Lelke a túlvilágban
talán újra találkozott a pillangókkal.
Az ifjú katona nem értette, hogy mit keres a fronton. Alig volt húsz éves, előtte
állt még az élet. Tehetséges énekes, nagy jövő várt volna rá. De úgy érezte
nincs tovább. Kimerült, képtelen volt felfogni, hogy mi értelme ennek a
pusztításnak. Fegyverét eldobva lekuporodott az elhunytak közé, várta a
megváltó halált. Sisakját lassan leemelte, rejtekéből kihúzta édesanyja fotóját.
A képen az apró asszony kedves mosollyal ölelte vigyorgó kisfiát, szemei
csillogtak a túlcsordult szeretettől. A fiú bánta, hogy hátrahagyja a nőt, akit a
világon a legjobban szeretett, de tudta, ha túléli, pont ugyan olyan lesz, mintha
a fronton maradt volna. Halott, de csak lélekben, a teste tovább élt volna.
Viszont az már nem ő lenne, hanem egy idegen. Nem értette, miért vették el
tőle az élet örömét és békéjét, utálta minden percét ennek a vérontásnak.
Gyenge pillantása átsiklott az elpusztult fehér galambra, szíve összefacsarodott.
Ölébe vette az apró, sebzett testet, lomhán lecsukta üveges tekintetét. Vajon ő
lehetett volna valaha olyan szabad, mint a madár?
A fegyver újra elsült, a fiú teste ernyedten dőlt végleg a halottak közé. Kezei
közt utolsó szorítása nyomán fogta az elhunyt madarat, tekintete üresen az
égboltra meredt, míg halántékából ömlött a vér. Maga mögött hagyott egy
sirató anyát, egy fényes életet, ám ő nem így szerette volna. Nem akart gyilkos
lenni, mégis úgy halt meg. Még csak nem is a saját döntései miatt. A felette
rendelkező hatalmak pecsételték meg sorsát, ők küldték lelkét a halálba. Utolsó
szava nem volt, mielőtt a golyó fejbe találta volna. Neki még azt sem hagyták
meg. Elveszett elméje utolsó gondolataiban a szabadság cikázott. Semmire sem
vágyott jobban, csak, hogy szabad legyen. Olyan szabad, mint a madár.
