Az elmúlt két alkalommal Szél Eszter és Sütő Hedvig műveit olvashattátok, most az első helyezett, Pesti Péter egyik verse következik:
Vasárnapi ebéd
Csámcsogó trillák. Mócsing darabok
a fogak között. Be nem fejezett ebéd
lusta maradéka. Amit a hűtőbe raksz –
majd holnap megeszem, és ebben a pillanatban
el is felejtetted. Nem is akarsz már emlékezni rá,
mint anyád születésnapjára. Rosszban vagytok.
Elköltöztél, és amúgy is, minek beszéljetek arról,
ami mulandó. Ez gáz.
Majd mikor kinyitod a hűtő sejtelmesen csikorgó ajtaját,
a pörköltszaft tengerben, a romlott kefir mellett
meglátod az egy hétre ott hagyott penésztől szörcsögő
gyomrodban görcsöket előidéző manifesztációt.
Hányinger. Émelygés. A húsleves sem segít rajta,
az egész olyan, akár egy hosszú estét átbulizott másnap hajnala,
amiből nem ébresztenek fel a hidegrázó tények.
„Minden tizedik ember hal éhen.”
Visszacsukod az ajtót, és úgy teszel,
mintha nem lett volna a tegnap,
nem lenne a ma, és nem létezne a holnap, amikor még tehetnél érte valamit.
Helyette rendelsz egy újabb adag pizzát,
leülsz a kanapéra és tömöd a fejed.
Zsörtölődsz. Legalább ehhez értesz.
Miközben a tényt, hogy ez mind miattad köszönhető,
már képtelen vagy felfogni, az egoizmus
alufóliájába csomagolt agyaddal.
Tétlenül nézed végig ereid elmeszesedését,
szíved zongorabillentyűinek leállását,
tüdőd harmonikájának lehangolását.
Nem tettél semmit annak érdekében, hogy változzon
helyzeted. Hagyod magadra rohadni a múlt árnyait.
Hagyjad csak. Üres porhüvely.
Pedig csak annyi lett volna a feladatot,
azon estén visszanézni egyszer, hogy van-e még kaja a hűtőben.
