A második helyezett, Sütő Hedvig írása.
A Vadász
Az erdőben hideg volt a hajnal. A tavasz nem hozott meleget, csak sűrű, szürke felhők tömegét, amik – úgy tűnt – örökre kitakarják a Napot. Csillagok nélkül az éjszakai erdőből lehetetlen volt kijutni, a vadak világító szemükkel figyelték az embert, mereven, megbűvölve, várva az elkerülhetetlent, de választ nem adtak semmiféle kérdésre.
Addig nem adhattak választ, amíg maga a kérdező sem tudta a kérdést.
Ami a sárban lépett, véletlenül megcsúszott és belezuhant, lassan ölő, biztos csapdába esett. Szarvastetemek szegélyezték a földutat, a rothadás szaga megült a fák között. Semmi sem nyúlt a testekhez, a hús magától bomlott, a bőr összeaszott, a szőr csomókban kihullott. Üveges szemek követtek, ahogy elhaladtam előttük. A pirkadat fényénél, mintha még megcsillantak volna, de a tapasztalat és a gyülekező varjak mást mondtak. A madarak kivárják, amíg megszárad a föld, aztán lakmározni kezdenek. Könnyedén arrébb szálltak, ha a talaj megingott, a tolluk vérrel mocskolt, csőrükben lágy cafatok és belek.
Kegyetlen volt, de az erdő már csak ilyen. A túlélésnek ára van.
A hajnal elsöpörte az árnyakat, de a köd fátylán nem jutott túl. Az örök szürkeségben dúdolni kezdtem, egyszerű dallam, egyrészt, hogy jelezzem az erdő lakóinak, közöttük járok, de azért is, hogy ne maradjak egyedül a néma csöndben – és az utóbbi fontosabb volt. Néhány lépés után a hangot elenyészett. A tejfehér ridegség körbezárt.
Ág reccsent. Hamarabb fordultam, mint felfogtam volna mi történik, a balta éle megvillant, az ujjaim megfeszültek a nyél szilárd biztosságán. Az izmaim égtek. Korán volt még meghalni.
A varjú oldalra biccentette a fejét. Megrázta magát, cseppek hulltak alá, karmos lábaival fogást váltott, közelebb ugrott az ágon. A tollai feketék voltak, mintha rajta ragadt volna egy darabka az éjszakából. Károgott. Szemrehányóan, fenyegetően. Kényszerítettem magam, hogy leengedjem a fejszét.
A kunyhóig vezető úton minden zörejre összerándultam, a szívem hevesen vert, félt, hogy hamarosan örökre megáll, az erdő morajlott, mert tudta, tudta, tudta
A túlélés ára nedvesen, csöpögve húzta a vállam.
Az ajtó résnyire nyitva volt. Emlékeztem, hogy bezártam, mielőtt elindultam. Az ujjaim elfehéredtek. Az erdőbe nem mehettem vissza. A testetlen szemek örökké figyeltek és néma bíróként ítéltek. A kunyhó volt az egyetlen óvóhely. A fejszét készenlétbe emeltem, tudva, hogy nem sokat számít majd.
Meglöktem a deszkákat, a retesz megzördült, az ajtó recsegve, nyikorogva kinyílt.
Hideg levegő kavargott. Mikor a szemem megszokta a szoba homályát, egyből megláttam.
Az alak magányosan, egyenes háttal állt. A leégett tűzhely maradványait nézte a gondolataiba merülve, amíg meg nem zavartam. Hosszú, fehér ruhája hamut söpört, ahogy felém fordult.
Az első – egyáltalán nem ide illő – gondolatom az volt, hogy milyen gyönyörű. Mint egy márványszobor, a kecses nyak, hosszú arc, éles vonások. A szeme feneketlen mélység, a szája vérvörös. Elképzeltem, ahogy az érzéki ajkak kinyílnak, és fogak villannak, és tép, tép, tép-
A második gondolatam a menekülés volt. Az erdő pillanatok alatt magába fogadna, a sár és levelek útvesztője, és sosem kerülnék elő. Legyenek átkozottak a szemek, az ítéletük, élnék közöttük örökre szótlanul, görnyedt vállal, inkább, minthogy előtte álljak, átfázva és kimerülten.
A Királyné ragyogó láng volt a sötétben. Sudár alakját mintha elkerülték volna az árnyak. Ruháját szürke rókaprém szegélyezte, hét apró rókafarok takarta vállait. A kölykök, akiről a szőrmét lenyúzták nem lehettek idősebbek egy késő őszi alomnál – rövid, keserves élet egy zord télen át, aminek a végét sem láthatták soha.
Egyetlen szó nélkül kinyújtotta a kezét.
Várakozva.
A szeme se rebbent a balta láttán, amin – bár igyekeztem letakarítani – még látszódtak a friss vér nyomai. Letámasztottam az ajtó szegletébe, ahol még könnyedén elértem. A táska után nyúltam, és megkönnyebbülés nélkül adtam át. A súlya ugyan úgy nyomta a vállam.
A Királyné mohón túrt a táskába. Mögötte a magas réztükör kopottan csillogott, alig mutatta a szobát. Törékeny, hosszú ujjai között valami sima, rózsaszín villant. Egy tüdő.
A fény felé tartotta, körbe forgatta, nézte a lebenyeit, a légcső merev porcait.
Csipp-csöpp. A friss vér tócsába gyűlt a deszkákon. Csipp
Vörös száján mosoly játszott.
A szobámban sosem volt tükör.
Néztem a homályos képet, csak árnyalatok kergették egymást. A Királyné halovány fénye, sőt az alakja sem látszódott. Semmit sem tudtam kivenni. Mögöttem, valahol mélyen az erdőben egy csalogány hallatta utolsó énekét.
Lassan a fejszéért nyúltam.
A Királyné felnevetett. Gurgulázott. Egész testében megfeszült és hátra vetett fejjel kacagott. Az arca évekkel fiatalabbnak tűnt. Nevetés közben a fogai gyöngyként csillogtak.
A tükörben hirtelen felbukkant a saját arcom. Valószínűleg az én arcom. Az én arcom, de nem én voltam. A tükörbeli kép rémült volt, pániktól kitágult szemekkel nézte a Királynét, aki nevetett, nevetett, nevet–
A hang hirtelen szakadt meg, velőbe hasító cuppanással, mikor beleharapott a lágy tüdőbe.
Vér csorgott le az állán, végig a törékeny nyakon, le, le, le a fehér köpenyre. Fekete szemében csillogott az élvezet. Kitépett egy falatot és nyeldekelve már egy újabb után mart.
Megragadtam a fejszét, pokolba a királysággal, a saját életemmel, csak a lány hűlő tetemét láttam és a vére melegét a kezeimen, és eldobtam a fejszét.
Sarlóként szelte a levegőt, gyorsabban célba ért, mint bárki gondolta volna. Elvétettem. A tükör felé dobtam, mert még a saját arcom rémülete kötött gúzsba. A tükörért kár volt, semmiről nem tehetett, és a hét év balszerencse nem volt vonzó lehetőség. De aligha éltem addig. Nem hallottam az üveg csörömpölését.
A Királyné rám emelte végtelen sötét tekintetét. A tüdő ernyedten lógott az ujjai között. A májhoz még hozzá sem kezdett.
Mögötte a tükör érintetlenül állt. Pedig eltaláltam. A balta eltalálta a tükröt, aztán bele ment. Ott hevert, láttam, de nem érhettem el.
Nem értettem. Most sem értem. Hét év.
A Királyné intett vérfoltos kezeivel és én is zuhantam, előre, előre, egyenesen a fejszém után. A tükör megnyílt és átestem a rézkereten.
A rémült arc most már tényleg az én volt.
A tükör mindenhová követte a Királynét, éjjel-nappal kényszerítve engem is, hogy figyeljem, mert az üveg sosem alszik, a réz mindenre emlékszik, a patina sosem enged.
Hét év.
Sosem érdekelte, hogy én is ott vagyok, a rettegő arc a varázstükre sarkában. A sötétben nem voltam egyedül, de nem tudta ki vagy mi még a tükör foglya. Akármi is volt, egyikünk sem volt elég bátor, hogy felkutassa a másikat a kavargó homályban. Némán, remegve vártuk, hogy ki a következő, mert a Királyné étvágya sosem csillapodott.
Örökké vágyott a szépsége után, a máz után, ami eltakarta a rothadó, gyilkos belsőt. A fekete szemek, a sápadt bőr, a vérvörös száj. Még mindig gyönyörű volt, de a mánia élesre húzta a szeme körüli ráncokat, a keze sosem nyugodott, csak mikor a tükör előtt állt, kémlelve, vágyakozva, éhezve. Újra, újra, újra
A tükör hangja vészharangként kondult, mikor választ adott a kérdésre, mert a Királyné, tudta, mit akar, és a tükör megadta a választ az örökös kérdésre: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem-
A Királynét csak egy dolog érdekelte: Hófehérke halott.
