Augusztus 21-én, idén harmadik alkalommal került megrendezésre a Cityrocks, Közép-Európa legnagyobb rockzenei flashmobja. Ennek apropóján beszélgettem Révész Zsolttal, a rendezvény szervezőjével.

Össze tudnád röviden foglalni a Cityrocks lényegét azoknak, akik még nem voltak, illetve akik a jövőben szeretnének jelentkezni?
A Cityrocks valójában zenészek olvasztótégelye. Ez egy hatalmas nagy tömeg, ahová most már körülbelül 2100-an csatlakoztak Európa minden részéről. Ebből mindig van 3-400, esetleg 600 ember, akik éppen ráérnek, és van idejük felkészülni az együttzenélésre, azok összegyűlnek egy kijelölt napon, és akkor egy óriási energiabomba van. A többiek meg otthon sóvárogva nézik, hogy nem tudtak eljönni, mondjuk Kanadából, Angliából, vagy Finnországból, de a következőre biztos el fognak jönni. Tehát valójában ez az egész arról szól, hogy a teljesen amatőr, otthon zenélő, de azért biztos hangszertudással rendelkező zenészek, hangszerészek, illetve kezdő énekesek – akik nem találnak még platformot maguknak, hogy önálló zenekarban lépjenek fel -, nekik ez egy óriási lehetőség, hiszen itt találhatnak barátokat, társakat, zenészeket, utána alakítanak egy zenekart, majd később már zenekarral jönnek ide vissza. Illetve olyan zenészeknek is szól, akik már, mondjuk, 20 éve szögre akasztották a gitárjukat, vagy már nem dobolnak, mert már nem találnak társakat. Ők csatlakoznak a profikhoz, és így alakul ki valójában ez az egész egy hatalmas nagy tömeggé.
2018-ban volt az első ilyen rendezvény Magyarországon, ráadásul Szegeden. Honnan jött az ötlet, hogy itthon is szervezzetek ilyet?
Valójában a szervező csapatnak a magja, az az 52 fő, aki ebben az egész produkcióban egy éven keresztül az előkészületi munkákban és a szervezésben dolgozik, annak a nagy része valamilyen szinten zenél, és szinte mindenki szegedi. Mi már évek óta összejárunk a Rock Klubba zenélni, zenekarjaink vannak, profibbak és kevésbé profik. 2017 nyarán Gajda Feri barátom azzal keresett meg, hogy az ő fia dobol, és milyen jó lenne, ha a fia tudna együtt zenélni több társsal, és akkor jött az ötlet: “Srácok, itt van a Rock Klubban 20-30 zenész, csináljunk egy flashmobot!” Természetesen láttuk azt, hogy Olaszországban a Rockin’1000 már több éve csinálja ezt a műfajt. Ők, mondjuk, ezren vannak, de a számok nem fontosak, 80 milliós országban ezer fő, 10 milliós országban ötszáz fő, nem ez a lényeg. Szóval megbeszéltük, hogy kimegyünk a Dugonics térre Szegeden 20-30-an, és csinálunk egy közös nagy zenélést. Igen ám, csak amikor elterjedt a hír, hogy mi ezt akarjuk csinálni, már mindenki ezt akarta csinálni. Ekkor 100-120 fő már volt, majd mikor az egyik újságíró barátom felhívott azzal, hogy mi mit csinálunk, akkor elmondtuk, és azt mondta, hogy ő ezt megírja. Na, ennek az lett a vége, hogy megírta, és onnantól kezdve záporoztak a jelentkezések országszerte, utána már komolyra is fordítottuk a dolgot. Láttuk, hogy ehhez elképesztő hangtechnika kell, oktató videókat kell csinálnunk, amiben megtanítjuk a zenészeknek, hogy egyszerre ugyanazt tudják játszani. Szegeden 2018. április 21-én 42 fokban a tűző napon, sokkal melegebb időben, mint most volt, 400 ember egyszerre zenél… Amikor azt a 100 dobot életemben először egyszerre hallottam… Pedig játszottam már EFOTT-on, Szigeten több tízezer ember előtt, ilyen meg olyan zenekarokban – de össze nem hasonlítható érzés volt azzal, amikor megláttam a 8 éves kisdobost, a kis pici dobon játszó dobost a 60 éves rutinos rockerig, ahogy egymásra néznek és egymást húzzák, és egyszerre ütik, na akkor mondtam azt, hogy szerintem megvan az, amiért ezt csinálnunk kell.
Gondolom, van valamiféle szelektálás a jelentkező zenészek között, de mi alapján döntitek el, hogy kit vesztek fel?
Én azt mondom, hogy a kiválasztást nem úgy kell kezelni, mintha itt óriási casting lenne. Ami kell, hogy legyen, az egy biztos hangszeres tudása a jelentkezőnek. A zenéket, amiket kiválasztottunk, eleve úgy választja ki a bejátszó zenekar vezetője, a zenei rendezőnk, hogy azt egy alapszintű zenei tudással rendelkező is el tudja biztosan játszani. Az énekeseknél figyelünk arra, hogy legyen egy kiállása, legyen hangja, de mivel egy kórust kell elképzelni – komolyabb kórusokban is vannak gyengébbek és profibbak, viszont az összhatás a fontos -, de nagyon minimális az a szelekció, amit mi bevezetünk. Azt mindenféleképpen elvárjuk, hogy legyen kiállása mindegyiknek, legyen egy picit egyéniség, legyen benne feeling, de nincs is ezzel baj, mert a zenészek annyira exhibicionisták, hogy ezzel nincs probléma. Akkor van általában lemorzsolódás, amikor visszaírnak, hogy “mégsem tudom zenészként ezt a produkciót eljátszani, viszont nézőként ott leszek” – és itt van. Most is van nagyon sok olyan, aki 6-7 éves kisfiú, még egyértelmű, hogy nem tud egy AC/DC-t elgitározni, de itt van.

A jövőben terveztek valamit újítani az eseményen?
Minden évben valami kis unikumot szeretnénk belecsempészni, hogy ne legyen egyforma. Mi is azért, az előző két rendezvényhez képest már egy picit továbbgondoltuk a dolgot, egyrészt zeneileg nyitunk egy kicsit, hogy ne csak a rockzene legyen – bár számunkra a rockzene az alap. Mindig beleviszünk valami újat, itt például most Dunaújvárosban gyermekkórust tettünk be, merthogy gyermekkórusok is elképesztően jól tudnak énekelni. Az itteni zenei általános iskola nagyon befogadó volt. Vagy ott van mondjuk egy héttagú japán taiko dobos csoport, ők egy Linkin Park-számban dobolnak nu metal stílusban részeket. Szerintem még a stílusokon belül is lehet nagyon sok hangszert belecsempészni, és majd egyszer, amikor megérünk arra, hogy a nagy vágyunk, a Hősök tere sikerüljön, addigra már meglesz az a bázis, hogy ott már mindenféle hangszercsoport tudja képviseltetni magát. Az azért fel fogja adni a feladatot zeneileg, de szerintem a csapat, akik évek óta együtt dolgoznak, azok nagyon profin megcsinálják.
A karantén alatt mennyire volt bonyolult összehozni a videoklipeket?
Tavaly ilyenkor már jóval 700 felett volt a dunaújvárosi jelentkezők száma, azt gondoltuk, hogy egyszerűen már nem is fogjuk tudni hangfalban, infrastruktúrában, rendezésben megcsinálni, már azt néztük, hogy mikor állítsuk le a jelentkezést, mert nem a szám a lényeg. Nem akarunk mi 1200 fős rendezvény lenni azért, mert az olaszok ezren vannak. Mikor bejött ez az egész covidos őrület, akkor nagyon magunk alá kerültünk, hisz két fesztiválunk csúszott el a tavalyi évről, egyrészről a dunaújvárosi, ahol most vagyunk, illetve az első nemzetközi fesztiválunk, ami tavaly még Kolozsváron lett volna. Idén viszont erre a két hónapra még Erdély is kinyitott. Már nem volt hely Kolozsváron, ezért még szebb helyre mentünk. Bonchidán a Bánffy-kastély kertjében volt az erdélyi magyarok, románok, bolgárok, ukránok első együttzenélése. Valójában karantén alatt annyit tudtunk tenni, hogy otthoni videókat csináltunk, kiválasztottunk dalokat, és a zenészek elküldték az otthoni kis videóikat, gyerekkel, paplan alatt, hűtőszekrényben, tehát ahogyan a covid idején éltek az emberek. Ezzel próbáltuk a lelket tartani bennük, hogy “srácok, együtt vagyunk, virtuálisan, de együtt vagyunk, számíthatunk egymásra, most így zenélünk”. Három ilyen videoklip készült egy év alatt.
Az augusztusi programról készült képeket itt és itt nézhetitek meg.