Április 11. a magyar költészet napja. 1964 óta ezen a napon ünnepeljük, József Attila születésének napján. Ez alkalomból minden évben könyvbemutatókkal, előadóestekkel, költőversenyekkel és találkozókkal tisztelegnek a magyar líra előtt. A legelső magyar költészet napját 1956 júniusában tartották, a nyári ünnepi könyvhéten, de csak 1964-ben kötötték József Attila születéséhez. Az ötlet a Szovjetunióból származik, ugyanis itt is tartottak hasonló rendezvényt 1955 óta. A Magyar Írók Szövetsége javaslata alapján döntöttek úgy 1963-ban, hogy ezt az ünnepnapot április 11-én tartják, József Attila születésnapján. Ez az ünnep azon kevés alkalmak közé tartozik, amelyek eredetileg a Kádár-korszakban kezdődtek, és a rendszerváltás után is folytatódtak.
Noha ezt a napot Magyarországon április 11-én tartjuk, a nemzetközi költészet napja hivatalosan március 31-ére esik. A költészet mindig fontos szerepet játszott a magyar kulturális életben, de a költők sorsa sosem volt könnyű. Mi a helyzet ma? – erről kérdeztük a Rendhagyó osztályfőnöki óra rendezvényén Barukh-ot[1]Barukh vagy Baruch bibliai eredetű keresztnév, Jeremiás próféta írnoka volt. Bővebben itt olvashattok róla., a sivatagi magyar költőt. A jelenleg Jeruzsálemben, Izraelben élő, budapesti születésű “önjelölt költő” a műveivel a Facebookon vált ismertté és olvasottá, és most készül első kötetének kiadására. Mivel sem a verseinek formája, sem a témái nem mindennapiak, azt szerettük volna megtudni, ő hogyan látja a költészet helyét, szerepét a világban, és milyen tanácsokkal szolgál azoknak, akiknek hasonló ambícióik vannak.
A beszélgetés online, élőben zajlott, így most egy összefoglalót közlünk, amelyet Deák Alex (9.h) és Bató Ágnes készített.
Az irodalom nem csak arról szól, hogy olvassunk, hanem arról is, hogy megtaláljuk a saját hangunkat, és ki tudjuk fejezni magunkat. Arról kérdeztük először Barukh-ot, hogy mit érzett, amikor először publikálta egy versét. A költő elmesélte, hogy ez még gimnazista korában volt, egy iskolai lapban, és ami leginkább leírja az érzést, az a pánik. Elmesélte, hogy nagyon izgult, de úgy érezte, hogy az embereknek el kell olvasniuk ezt a verset, amely az iskolai felszínes kapcsolatokról szólt, de mindenképpen ott volt a szándék, hogy ezt mások olvassák. A pánik azóta is megvan. Viszont, és ez fontos tanács a jövőbeli költőknek, minden nap kell írni, és akár meg is jelentetni ezeket valahol, mert akkor az írás megszokássá válik, és az ezzel járó pánikérzés is csillapodik. Hozzá lehet szokni, és egyfajta terápiává válik, amely Barukh szerint az egyik legfontosabb tényezője annak, hogy miért érdemes írni.
Ezután arról kérdeztük Barukh-ot, hogy mi tesz valakit költővé. Hiszen Barukh verseit olvasva nem a hagyományos ritmusos, rímes sorokkal találkozunk, sokkal inkább egy sodró erejű érzelem- és gondolathullámmal. A formát leginkább szabad ersként lehet jellemezni, az azonban nyilvánvaló, hogy ezek a szövegek mások, mint egy komment vagy egy blogbejegyzés, még ha a közeg ezt is sugallja elsőre. Barukh szerint vissza kell menni a barlangba, és elgondolkodni azon, hogy az emberi lét legalapvetőbb szintjén mire van szükségünk. Bár a költészet a filozófia mellett a leghaszontalanabb tevékenységnek tűnik, a létfenntartás mellett mégis szükségünk van valamire, ami egy közösségi élmény, mint amikor valaki elmond egy történetet a tábortűznél. A barlang-hasonlatot újraértelmezve tehát a költő szerint ezért cserébe a közösség fenntartja, eteti azt, aki történetet mesél, mert enélkül az emberek megőrülnének. Mára persze a közösségi élmény átalakult, mert nem biztos, hogy egyszerre olvassuk, hallgatjuk és érezzük át az irodalmat, de mégis közös tapasztalattá válik.
Barukh itt kitért az izraeli tapasztalataira is, és elmesélte, hogy amikor a családjával kiköltözött, akkor egy kibucban éltek, ahol 150-200 fő élt és dolgozott, és itt is nagyon sok pénz és energia ment el a művészetre, amely egy közös tevékenység és élmény az embereknek.
Barukh válasza tehát az, hogy nem döntheti el egy bizottság szabályok alapján, hogy mi a vers, ezt a költőnek és az olvasónak kell eldöntenie. Ahogy a tartalom is lehet bármi. A költő versei között számos kevésbé lírai témát találunk: ír a függőségéről, a depressziójáról és az ezzel való küzdelemről, de számos verse szól aktuális témákról, közéletről és közéleti személyiségekről is. Bár a költészet már az ókorban is a véleménynyilvánítás eszköze is volt, ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Barukh szerint mindent le kell írni, sok vers talán csak “nyafogás”, de kell ezekről tudni beszélni. Példaként Petőfit említette, aki rövid élete során is két nagy kötetnyi verset írt. A vers, szerinte, más, mint egy történet, vagy egy regény, a tömörsége miatt jó forma, hiszen nagyon kifejező. Az élet témáiról pedig miért ne lehetne költői módon beszélni?
Azzal kapcsolatban, hogy hogyan válik egy költő ismertté manapság, hogyan szerez olvasótábort, Barukh-ot arról kérdeztük, mi a közösségi média szerepe, előnye és hátránya szerinte, hiszen őt a Facebookon több, mint ötezren követik és olvassák. A válasz meglepően pozitív volt: szerinte a közösségi média nagyon jó dolog, hiszen nyilvánossá lehet tenni az írásokat, és közben mégis egyfajta távolságot lehet tartani a közönségtől. Mégis, sok olvasóhoz el lehet jutni. Arra a kérdésre, hogy nem hagy-e így túl nagy támadási felületet az ember, az volt a válasz, hogy természetesen ez elkerülhetetlen, hogy vannak olyanok, akik negatív véleményt vagy kritikát fogalmaznak meg, de ilyenkor arra kell gondolni, hogy a közösségimédia-oldalunk a kanapénk a nappalinkban, ahová beinvitáljuk az olvasókat, meghallgatjuk őket, de ez a mi felségterületünk, és a mondanivalójukat a mi szabályaink szerint fogalmazhatják meg. Így mi irányítjuk a párbeszédet. A közösségi média szabadságot kínál, más, mint egy kiadó, hiszen arról és úgy írhatunk, amiről szeretnénk. Persze, vannak korlátai is. Leginkább az, hogy kit tudunk elérni. Például a fiatalabb korosztály egyre kevésbé használja a Facebookot, az Instagram viszont nem kifejezetten alkalmas hosszabb versek közlésére, így ez még mindig kihívás számára, hogy miként találjon közönséget a fiatalabbak körében.
Végül arról kérdeztük, őt kik inspirálják. Barukh Petőfi Sándort, József Attilát és Radnóti Miklóst nevezte meg a magyar költők közül, akiket olvas, illetve mostani nagy kedvencei Rupi Kaur indiai-kanadai költőnő és Amanda Gorman, aki Joe Biden elnöki beavatásán lett vilgászerte ismert The Hill we Climb című versével. Ezek az inspirációk is azt mutatják, hogy a költészetnek van helye a mai közéletben, és lehet költői nyelven írni nagyon is aktuális témákról, mint a nők helyzete, a politika, de a hétköznapokról is, vagy arról is, hogyan születik egy vers.
Lezárásként úgy gondoltuk, el is olvasunk egy verset, és itt is kiderült egy titok: Barukh a mobilján írja a verseket, és itt is vannak elmentve, viszont a telefonját éppen arra használta, hogy velünk beszéljen, így hozzánk került a feladat. Bató Ágnes tanárnő vállata, hogy feolvas egyet, és egy angol nyelvű verset, The Absent Jews of Szeged című művet olvasta el, egyrészt szegedi vonatkozása miatt, másrészt azért, hogy arra is legyen példa, hogy magyarként is lehet idegen nyelven írni. A vers itt olvasható:
Barukh elárulta, nagyon szereti, amikor mások olvassák fel a verseit. Érdemes valóban kipróbálni, milyen élmény közösen verset olvasni. Ezzel az eseménnyel nemcsak egy különleges életpályát és munkásságot szerettünk volna bemutatni, hanem buzdítani másokat is az írásra.
Linkek:
