A Deák Olimpia irodalmi versenyének győztes novellája

 Hanna

Szeged egyik legszebb épülete egy magas, üveges téglaépítmény. Napsütéses időben szemkápráztatóan csillog, szinte már bántja a szemet. Áll előtte néhány erős tölgyfa, és egy gyönyörű, régi templom. Amikor tiszta az ég, a templom visszatükröződik a széles ablakokon. Mindenki meg szokott állni, hogy gyönyörködjön ebben a mesteri munkában, amely több mint kilencszázezer könyvnek ad otthont. Ez a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár.

Ma már azonban elhagyatott, és csendes. Az ablakok már nem ragyognak, üresen néznek a szemben lévő magasztos templomra. Az egykor csodálatos márványlépcsők ma már porosak, és töredezettek. A könyvtár már csak halvány árnyéka önmagának. A város már nem is emlékszik a nevére, csak az épület előtt álló mellszobor emlékezteti még az embereket arra, hogy ezt a helyet régen Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtárnak hívták.

– Biztos vagy benne, hogy jó helyen vagyunk? – kérdezte a nő a férfit angolul.

A férfi erős német akcentussal, de szintén angolul válaszolt.

– Igen, biztos.

– Elég elhagyatottnak tűnik…

– Ha belegondolsz, hogy miért vagyunk itt, nem is annyira meglepő – felelte, miközben kipakolta a felszerelését a kisteherautóból, amivel jöttek. – Évek óta nem járt itt senki rajta kívül.

– Azt hiszem, igazad lehet – mondta elgondolkozva a nő. – Csak menjünk be?

– Van jobb ötleted?

 Fellépkedtek az öreg lépcsőkön, majd az üvegajtó előtt megálltak. Az elektromos ajtók már régen nem működtek, nem is volt rájuk szükség. A férfi erőteljesen meglökte a lengőajtót, majd mindketten beléptek. Az előtér csendes, és kihalt volt. Mindent félhomály borított. A nő elkiáltotta magát.

– Hahó! – nem felelt senki. Még egyszer megpróbálta, kicsit hangosabban. – Hahó!

– Itt vagyok, itt vagyok, nem kell kiabálni – egy idős nő jelent meg.

Már jócskán benne volt a hetvenes éveiben. A haja fehéren omlott a vállára, és bár lassan, bizonytalanul járt, kék szemei élénken csillogtak. Ravasz tekintete, és gúnyosan mosolygó szája arról árulkodtak, hogy kora ellenére éber, és semmi se kerüli el a figyelmét. Kezei remegtek, de ennek ellenére magabiztosan és határozottan mozgott, ha nem is gyorsan. Lassan lelépdelt a lépcsőkön, majd megállt a nő előtt.

– Jó napot – mondta rekedten, mire megköszörülte a torkát. – Elnézést, nem sokat beszélgetek itt – angolul beszélt, lassan, tagoltan, és nehezen ejtette a szavakat.

– Jó napot – eszmélt fel a nő.

– A nevem Hanna. Maguk az idegesítő újságírók, akik hetekig zaklattak? – hangzott a gúnyos válasz.

– Igen – pirult el a nő. – Az én nevem Marie Olsen, ő pedig itt Hans Johson. – Hanna végigmérte a tejföl szőke hajú, kék szemű férfit, majd a legkisebb visszafogottság nélkül rákérdezett:

– Maga német? – a férfi egy pillanatra meglepődött, majd válaszolt.

– A felmenőim németek voltak, de anyám egy amerikai férfihoz ment hozzá.

– Értem. – nyugtázta. – És maga honnan van? – fordult lendületesen Mariehoz.

– Én itt születtem – felelte mosolyogva.

– Látom nagyon büszke magára – károgta Hanna. – Attól még nem magyar, igaz-e?

– Nem, valóban nem – hátrált meg.

– Na ugye. Szóval. Mit is akarnak pontosan?

– Szeretnénk interjút készíteni önnel. Felteszünk néhány kérdést, és készítünk egy-két képet – Hanna hunyorított, majd felsóhajtott.

– Rendben. Ha csak így szabadulok meg maguktól, legyen. Erre jöjjenek.

Levezette őket az egyik oldallépcsőn, ami egy tágas térbe vezetett. Egy hosszú pult nyúlt végig a terem egyik végétől a másikig. Mögötte fogasok, előtte pedig poros székek és asztalok álltak.

– Ez itt a volt ruhatár. Mindent, amire nincs szükségük, hagyjanak itt. Amikor kifelé mennek, újra felvehetik őket. Már csak azért, hogy kényelmesebben mozogjanak, lesz néhány lépcső, amit meg kell mászni – mondta.

Hans és Marie egymásra néztek, majd levetették kabátjaikat és a fogasokra akasztották. Hanna ez alatt csendben állt, és várt. Amikor elkészültek, mindannyian felmentek ugyanazon a lépcsőn, ahol lejöttek, majd tovább, arra amerről Hanna jött. Az ajtó előtt – mely a könyvek közé vezetett – megállt, és visszafordult.

– Szívesen megmutatom maguknak a könyvtárat. Úgyse jár már ide soha senki. De szeretném jelezni, hogy én itt lakom, önök pedig tulajdonképpen a házamban lesznek, nem pedig egy akármilyen könyvtárban. Érthető voltam?

A két riporter zavartan pislogott.

– Mi bajuk? Bökjék ki!

– Elnézést, de félúton átváltott magyarra – mondta Marie.

– Ó, sajnálom. Magukkal angolul kell szót értenem, mindig elfelejtem. Pedig ez az egésznek a lényege… – mondta, immár angolul.

Elindultak, és azonnal egy másik lépcsőt kellett megmászniuk, majd az első emeleti ajtón beléptek. A termet félhomály borította. Por kavargott a dohos levegőben, a könyvek miatt pedig állott szag volt. Az ajtóval szemben asztalok álltak, körülöttük pedig könyvespolcok. A szoba könyvtárhoz képest nem volt túl nagy, de tele volt zsúfolva mindenféle régi használati tárggyal. A sok kacat között kis ösvények mutatták, merre tud az ember elmenni. Voltak itt asztalok, székek, kis éjjeli szekrények, füzetek, ruhák, könyvek, pokrócok és dobozok. Hans kattogtatni kezdte a fényképezőgépét, Marie pedig szorgosan jegyzetelte, amit Hanna mondott.

– Ezek itt a régi házamból elhozott tárgyak. Azok a bútoraim, amelyeknek itt nem veszem hasznát. Néha előfordult, hogy szükségem lesz valamire, vagy csak nosztalgiázni szeretnék. Olyankor csak lejövök ide, és kiválasztom, amire szükségem van.

– Ez jóval többnek tűnik, mint egy ház bútorzata – jegyezte meg Marie az egyik bal kanyarban.

– Valóban. Ez azért van, mert sokan segíteni akartak nekem. Felajánlásokat kaptam, amiket el is fogadtam, hiszen szükségem is volt rá, de természetesen nem mindenre. Ha használat közben tönkre megy valami, egész egyszerűen kicserélem. Itt van a könyvtár bútorzatának egy része is, hiszen ami nem kellett, annak is helyet kellett találnom. Kereskedni szoktam velük – tette hozzá mosolyogva.

– Úgy érti, hogy ezeket mind árulja?

– Igen. Vannak, akiknek nem tudnak megfizetni egy új bútort az Ikeából, hát vesznek nálam valami használtat, olcsón. Ha nem is a legjobb minőség, azért egy darabig kibírja.

– És amit se használni, se eladni nem tud? – Hanna félig hátrafordult.

– Azokkal begyújtok – egy ideig csendben nézelődtek, majd a nő újra megszólalt. – Hajdan ez volt a könyvtár művészeti részlege. Arra ott festők és szobrászok életéről találnak könyveket. Ott az a polc különböző táncokról szóló kötetekkel van tele. Ez a két sor pedig – mutatott a mellettük lévő polcokra – ezek itt kottafüzetek. Nagy segítség volt a hangszertanároknak.

– De hiszen manapság minden dal kottája fenn van az interneten – szólt közbe Hans.

– Valóban? Tényleg? Nem is tudtam – válaszolta mély megvetéssel és gúnnyal. – Csak hogy értésére adjam: Manapság meg senki nem olvas könyveket. Pláne nem magyar könyveket. Akkor nem laknék itt, hanem használnák a könyvtárat. – felelte, majd visszafordult.

Marie oldalba lökte a társát, aki pedig pironkodva visszavonult. Miután kellően szétnéztek, visszamentek a lépcsőházhoz, és Hanna vezetésével felballagtak a második emeletre. Itt is egy ugyanolyan üvegajtóval találkoztak, mint odalenn, de a levegő tiszta és friss volt, a hőmérséklet pedig sokkal kellemesebb. Hanna a mellettük lévő falhoz lépett, feloltotta a villanyt, és a termet elárasztotta a fény. Ez a hely már kifejezetten lakásnak volt berendezve. Jobb oldalon a polcok két oldalra voltak tolva – olyan távolságra, hogy lehessen közöttük járkálni – középen pedig nagy üres tér maradt, amely hálószobai bútorokkal volt tele. Középen egy franciaágy foglalt helyet, mellette egy éjjeli szekrénnyel, mögötte pedig (természetesen) könyvekkel. Vele szemben egy széles íróasztal állt, rajta papírok, tollak, és egy számítógép. Amint beléptek Hans nyomogatni kezdte a gépét, miközben Marieval ámultan szemlélték a „hálószobát”.

– Itt lakom – mondta közönyösen Hanna.

– Szeret itt élni? Kényelmes? – kapta elő a jegyzettömbjét a riporter.

– Nem panaszkodom. Senki se zavar, mindig csend van. Szó szerint annyi hely, amennyit akarok.

– Hogyan főz magára?

– Van egy aprócska konyha a teraszon, arra épp elég, hogy elkészítsem, amit szeretnék.

– Mi a helyzet a higiéniával, és a takarítással? A könyvtárakat nem szokták felszerelni tusolókkal…

– Nem, valóban nem – most először, Hanna felnevetett. Érdes és kissé keserű volt, de nevetés volt. – Megmutatom.

Visszamentek a hálószobából az üvegajtóhoz, de nem mentek ki, hanem a vele szemben lévő lifthez tartottak. Mellette volt egy ajtó, amelyről már félig lekopott a „női mosdó” felirat. Ide léptek be. A jobb oldali falon három csap volt, de ők a folyosó végén balra fordultak. Itt volt két vécé. De ami megfogta Marie figyelmét az a szemben lévő fal volt. Illetve a lyuk, ami a falon volt.

– Hát itt meg mi történt? – nézett az ember-nagyságú lukra.

– Amikor ideköltöztem kiütötték.

– De miért?

– Menjenek be – mindhárman átléptek, és egy folyosóra kerültek. Pár lépés után balra egy tusolóba botlottak.

– Hát ez meg? – Lepődött meg a riporter.

– Átalakították a két férfi vécét egy tusolóvá. Azzal a lyukkal pedig egybenyitották a kettőt, hogy ne kelljen mindig másik ajtón át bemennem.

– Milyen ötletes! – mosolygott Marie, Hans pedig buzgón kattintgatott.

Amikor kimentek, nem balra, a hálószoba felé, hanem jobbra fordultak. A polcok itt is félre voltak tolva, de középen kanapék és egy kávézóasztal állt. Hanna hellyel kínálta őket, majd ő is leereszkedett az egyik fotelba.

– Na – mondta elégedetten. – Most kérdezzen, amit gondol. – Marie kapott az alkalmon.

– Előre szeretném letisztázni, hogyha bármelyik kérdésemet illetlenségnek érzi, azonnal szóljon – Hanna bólintott.

Marie megköszörülte a torkát.

– Mondja, mivel tölti itt a napjait?

– Többnyire olvasok. Egy magamfajta vénasszonynak már nincs szüksége túl sok szórakozásra.

– És nem unja a könyveket? – Hanna elmosolyodott.

– Nem. Rengeteg van itt belőlük, csend van, és nyugalom, mozogni pedig már nem nagyon tudok.

– De mégis, egész nap semmi mást nem csinál?

– Maga aztán tényleg utálja a könyveket, ugye? – Marie hebegni kezdett, de Hanna folytatta. – Tanultam. Amíg az agyam bírta, addig a könyvekből tanultam. Nem szeretek emberek közé menni, így abból, ami itt van megtanultam spanyolul, németül, franciául és olaszul. Angolul még kisiskolás koromban megtanultam. A receptkönyvek segítettek változatosan főzni, a regények és krimik pedig szórakoztattak.  Talán másnak nem elég egy nagy rakás könyv a boldogsághoz, de nekem igen.

– Azt mondta, nem szeret emberek közé menni. Sose teszi ki innen a lábát?

– Dehogynem. Elmegyek vásárolni, vagy néha teszek egy sétát. Nagyon egészségtelen lenne, ha egész nap idebent ülnék.

– Nincsenek… barátai vagy rokonai? Akiket meglátogathat?

– Nem drágám. Ők már mind halottak – elvett az egyik asztalról egy képet. – Ő itt a lányom. Ő volt a mindenem. 26 évesen hozzáment egy francia férfihoz. Az első gyermekénél belehalt a szülésbe.

– Nagyon sajnálom – mondta Marie, a fényképet nézve. Hans azt is lefotózta.

– Ennek már nagyon sok éve. Ő volt az utolsó élő rokonom.

– Szeretnék feltenni egy kényes kérdést, ha nem bánja – mondta óvatosan.

– Csak tessék.

– Milyen érzés az utolsó magyarnak lenni? Gondolom nagyon magányos…

A levegő megfagyott. Hanna mozdulatlanul ült, Hans és Marie pedig visszafojtott lélegzettel várták a választ. A nő lassan felnézett.

– Nem tudhatja, milyen érzés ez. Maguk még fiatalok, és a magány számukra a legijesztőbb dolog. Ez nem magány. Ez lassú halál. Én vagyok az utolsó, aki még beszél magyarul. Senki nem is ismeri már ezt a nyelvet, nem hogy beszéli. Amikor a lányom terhes lett, úgy gondoltam, van még egy kis remény. Majd mi megtanítjuk az unokámat magyarul, ő pedig a gyerekeit. De a lányom meghalt. Így a fia soha nem ismerte meg a nemzetet, melynek vére benne is folyik. Egyedül maradtam. Egyedül emlékszem történelmünkre. Egyedül emlékszem a legendáinkra. Nincs más, aki megértene minket, magyarokat. Valószínűleg nem érti, mire gondolok. A magyar egy különleges nemzet, amely magának teremtett otthont, amikor szüksége volt rá. A magyar kitartó nemzet, amely bármilyen elnyomás alól kiszabadult. A magyar egy makacs, állhatatos nemzet, amely ha fogva tartották, megkeserítette őrei életét. Nem voltunk nagy, birodalom alkotó nép. Pici ország voltunk, Európa közepén, kitéve a többi nép kénye-kedvének. Már nincs Magyarország. És az évek alatt kiderült, hogy az én családom az utolsó magyar család. Egyedül maradtam. Nézzen rám, Marie. Már vezetéknevem sincs, nem használom. Minek? Nincs szükségem rá. 

– Ezért adta magának ezt a helyet a kormány? – kérdezte a riporter.

– Igen. Én akartam ide költözni. Mert itt körbevesz a maradéka annak a nyelvnek és népnek, amelyet szeretek, és amelyhez tartozom.

– Nem gondolja, hogy lehet még valaki, aki meg akar tanulni magyarul?

Hanna elmosolyodott, az idősek mindent tudó, megértő mosolyával.

– Bárki meg tudja tanulni a nyelvet. De magyar már nem lesz soha senki.

– Mit gondol, mi lesz ebből a helyből ön után?

– Lebontják – felelte szemrebbenés nélkül Hanna. – Építenek ide egy szállodát, vagy irodaházat.

– Nem gondolja, hogy megmarad a köztudatban, mint az utolsó magyar?

– Annál sajnos rövidebb az emberek memóriája – nevetett gúnyosan.

A riporternő mintha gondolkodott volna egy kicsit.

– Van kedvenc könyve? – kérdezte hirtelen.

Hanna szemei halványan felcsillantak.

– Szeretem ezt a sok könyvet itt mind. Minden magyar, vagy csak magyar nyelvű könyvet. Segítenek emlékezni. Amikor olvasom őket, mindig egyfajta honvágyat érzek. Olyat, ami nem fájdalmas, inkább egy jól eső emlékeztető arról, hogy hova tartozom. Valamint abban is segítenek, hogy megtartsam a józan eszemet…

– Miért, úgy érzi, megőrül?

– Most még nem, de szerintem jó úton haladok.

– Akkor a kedvenc könyve tulajdonképpen… az összes, ami magyarul van?

– Igen! Mégse kérhet, hogy válasszak egyet, e közül a sok közül.

– Teljesen igaza van – nevetett halkan Marie. – Megenged még egy kérdést?

– Hogyne.

– Ez egy elég nagy épület. Mi van a többi emeleten?

– Jöjjenek velem, ezer örömmel megmutatom.

Ismét kimentek a lépcsőházhoz, ahol felmentek a harmadik emeletre. Az utolsó előtti lépcsőfokon Hanna megbotlott.

– Azt a rézfán fütyülő sárgarigóját, hogy a rosseb egye meg ezt a fránya lépcsőt!

Vendégei értetlenül meredtek rá, mire ő hangos nevetésben tört ki.

– Tisztán látszik, hogy most hallottak először igazi magyar káromkodást – mondta, ezúttal angolul.

– Igazán érdekes és… színes nyelv – kereste a szavakat Hans.

– Szerintem is – mosolygott Hanna. – Higgye el, ha fizetnének érte se tudna olyan cifrán káromkodni, mint én.

– És ez általában a magyarokra jellemző, vagy csak magára? – kérdezett vissza a férfi.

– Az egész magyarságra. Utánozhatatlanok vagyunk, ebben is – nevetett.

Amikor felértek, újabb raktárszerű helységbe jutottak. Ezúttal azonban nem poros, összedobált kacatokat találtak, hanem mindenféle Magyarországhoz köthető tárgyat. Volt ott néhány magyar zászló, címer, néhány térkép, mely a régi vagy az új Magyarországot ábrázolták. Egy asztalon egy kupac képeslap és magazin feküdt, már porosan, de a rajtuk lévő ábrák még mindig kivehetőek voltak. Marie egy íróasztalhoz lépett, amin történelem és irodalom tankönyvek sorakoztak. Levett egyet, és belelapozott. Zavartan nézte a számára ismeretlen nyelven íródott művet. Hanna mellé lépett.

– Ez itt a honfoglalás – magyarázta készséggel. – amikor a magyarok elfoglalták a Kárpát-medencét. Ez pedig – mutatott egy másik képre – Attila fejedelem. – kezébe vett egy másik könyvet, és felnyitotta. – Petőfi Sándor – mutatta a kíváncsian közelebb hajoló nőnek. – Rengeteg híres magyar verset írt.

– Ő itt kicsoda? – mutatott egy poros képre Hans.

– Kossuth Lajos. Ő is a történelmünk egy híres alakja.

– Miért őrizgeti ezeket itt? – kérdezte Marie.

– Nincs hová rakni őket, kedves. Már minden múzeumban van néhány, egy-egy emlékművön is, mindegyiket nem rakosgathatják ki.

– Milyen érdekes – lapozgatta a kezében tartott könyvet.

– Látom, tetszik magának a nyelv.

– Igen, lenyűgöző. Nem hasonlít egyikhez se, amit valaha láttam, pedig számomra ismert betűket alkalmaz. Beszélek angolul, németül, olaszul és spanyolul, mégis, semmihez se lehet hasonlítani.

– Tudom. Megtanulni is nagyon nehéz. Egészen különleges nyelvtant használ, amit nagyon nehéz megérteni.

– Szerette? Mármint a magyar nyelvet.

– Persze. De valahogy kevésbé értékeltem, amíg volt velem olyan, aki szintén beszélte. Amióta egyedül vagyok, sokkal inkább érzem, mennyire fontos, hogy legyen valaki, akivel megértjük egymást, akihez nem kell idegen szavakkal szólnom. Utólag nagyon bánom, hogy nem tartottam nagyobb becsben ezt a kincset – felelte Hanna.

– Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet – mondta, miközben sorra megnézegette a könyveket.

Hanna hunyorogva nézte őt egy ideig. Marie észrevette, hogy figyelik, és kérdőn rá nézett.

– Valami baj van?

– Szeretne elvinni egyet? – kérdezte hirtelen a nő.

– Tessék? – felelte meglepetten.

– Szeretne elvinni egy magyar könyvet? Máshol úgyse talál.

– Igazán nem zavarná? – csillant fel a szeme.

– Nem, dehogy – nevetett Hanna. – Rengeteg van itt. Válasszon.

Marie böngészni kezdte a polcokat, de kisvártatva felnézett.

– Nem tudom elolvasni őket. Nem értem a címüket. Válasszon nekem egyet ön. Amelyiket szívesen adná – mondta.

– Nehéz döntés – hümmögött. Végighúzta ujját a könyvek gerincén, majd hirtelen a nő felé fordult. – Tudom már, melyik könyv kell magának.

Sarkon fordult, és a polcok között lavírozva elindult.

– Nagyon energikus lesz, amikor könyvekről van szó, nem igaz? – kérdezte Hans.

– Szerintem inkább amikor a magyarokról van szó – felelte elgondolkozva Marie.

Hanna megjelent, két sorral odébb, mint ahol eltűnt, kezében a zsákmánnyal.

– Megtaláltam. Ez lesz a jó könyv – adta a kezébe a vastag kötetet. – Nem tudom, valaha elolvassa-e, de kérem, ha nem is, tartsa becsben az én kedvemért.

– Hát persze! Hiszen ezért kértem. Elmondaná, mi a címe? – kérte a könyvet nézegetve.

– Abigél. Ez egy magyar név. Egy igazán rendkívüli könyv, melyet egy Szabó Magda nevű hölgy írt.

– És miért gondolja, hogy ez a tökéletes könyv?

– Ó, közel sem tökéletes. Nagyon nagy dilemmában voltam. A Légy jó mindhalálig, a Sorstalanság, a Pál utcai fiúk, a Láthatatlan ember, az Elveszett cirkáló. Mind fantasztikus könyvek, és mind magyar. Nincs olyan, hogy tökéletes könyv, de ez jó lesz. Mert még a magyarok között is különleges.

– Nagyon köszönöm – felelte Marie.

– Szívesen – mosolygott.

A két riporter szemlélődött még egy darabig, majd visszatértek a földszintre. Hanna megállt előttük az ajtóban.

– Nos, nem tudok többet mutatni, se mondani, ráadásul már el is fáradtam. Volna még valamilyen kérdésük?

– Nem, köszönjük, minden megvan, amire szükségünk volt. Nagyon hálásak vagyunk, amiért időt szánt ránk.

– Nagyon szívesen. Kérem, azért majd ha megjelenik a cikke, küldjön nekem is egy példányt.

– Ez természetes. Köszönünk mindent, Hanna.

– Szóra sem érdemes. További szép napot! – felelte, és elindult vissza a lépcsőkhöz, a saját kis világába.

Marie és Hans a lépcsőknél kivették a kabátjaikat a ruhatárból, majd csendben kiléptek az ajtón. A nő megállt egy pillanatra, és feltekintett a csillogó épületre. Nagyon tetszett neki ez a hely, és az idős, remete életet élő nő is. Elhatározta, hogy nem fogja cserben hagyni.

Marie cikke óriási sikert aratott. Voltak, akik ennek hatására meg akarták látogatni a könyvtárat, de Hanna ebbe már nem egyezett bele és tiszteletben tartották a kérését, hogy ezentúl hagyják békén. Mindenki tudta, hogy ő a hagyatéka egy halott nemzetnek, amely már nem lesz képes visszatérni többé.

Hanna halála után a házát műemlékké tették, a könyvtárat pedig múzeummá alakították. Megtartották az összes ott lévő könyvet, a bútorokat a helyükön hagyták. Hanna életéről könyveket írtak, és fontos része lett az irodalomnak. A magyarok továbbra is részei a történelemnek, de mára már csak egy-egy halvány emlék jelzi, hogy valaha itt voltak. Viszont az, aki leginkább emlékeztette a világot a magyarokra, ő már teljesen elhalványult.

Vajda Villő

HAGYJ VISSZAJELZÉST

Ide írd a hozzászólásod!
A neved helye
This site is protected by reCAPTCHA and the Google Privacy Policy and Terms of Service apply.