Egy magyar diák Hongkongban – élménybeszámoló a cserediákságról

Szerintem a cserediákság egy olyan életszakasz az ember életében (már akinek szerencséje van megtapasztalni), amikor az ember megéli addig életének mélypontjait és legboldogabb napjait is. 10 hónapot eltölteni tinédzserként egy olyan idegen helyen, ahol a legalapvetőbb dolgok, mint például az evés sem ugyanúgy zajlik (mindent pálcikával esznek az emberek, még a csirkepaprikást is), mint ahogy én azt eddigi életemben megszokhattam.

16 évesen arra vállalkoztam, hogy kimegyek Hongkongba az AFS-szel egy csereévre. (Egyirányú csere volt, mert én nem fogadtam Magyarországon diákot). Hongkong egy nagyon egyedi város, mivel több, mint 100 évig volt brit fennhatóság alatt, így annak ellenére, hogy Ázsiában helyezkedik el, Kína közvetlen szomszédságában, egy nagyon fejlett ázsiai város sok európai hatással. Sokan úgy is hivatkoznak rá, mint „the mix of West and East”. Igaz, hogy a helyeiknek sokkal európaibb a gondolkodásuk, mint a kínaiaknak, de azért nem szabad elfelejteni, hogy az őseik (szülők, nagyszülők) biztos, hogy kínaiak, így rengeteg mindenben tartják a kínai szokásokat. A hongkongi kínaiak nem vallják magukat kínaiaknak, sőt kifejezetten sértőnek találja némelyikük, ha kínainak nevezik őket. Ennek legfőképpen történelmi és politikai háttere van. Napokban is, a koronavírus tombolása után komoly politikai harcok folynak, majdnem polgárháborús viszonyok vannak a város fennhatósága miatt. 

A mindennapok nehézségei

Nem volt a legegyszerűbb a beleilleszkedés. Az első két hónapomat egy ideiglenes fogadó családnál töltöttem, akik ki szerették volna próbálni a cserediák fogadását. Velük, mondhatni, kicsit kellemetlen volt az együtt töltött idő, mert család és én sem tudtam a helyzetnek megfelelően kezelni az új szituációt. Akkori aktuális kis nézeteltéréseket leszámítva a mai napig jó kapcsolatot ápolok velük. A hongkongi családok élete európai szemmel elég különös. Mivel rengetegen lakják a város kis területét, ezért rettentően pici lakásokban élnek. Általában 30-40 m2- -en laknak a 3-4 fős családok, plusz a háztartásbeli segítők (helper), akik vezetik a háztartást és nevelik a gyerekeket, mivel a szülőknek a napjait felemésztik a hosszú munkanapok. Ezek a segítők legfőképpen filippínó vagy maláj nemzetiségűek, akik heti 6 napot dolgoznak reggeltől estig. Általában kétéves szerződésekkel dolgoznak, és minden pénzüket hazaküldik a családjuknak, hogy támogassák őket. A két év alatt két hét szabadságot kapnak, mikor általában hazamennek.

A másik család, ahol a maradék 8 hónapomat töltöttem pont az ellenkezője volt az előzőnek. Az anyuka hordta a nadrágot a családban és neki határozott elképzelései voltak azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, ha a családja cserediákot fog fogadni. Ő úgy gondolta, hogy ha diákot fogad a családja önkéntes alapon, azaz ingyen, akkor a nekem igenis tennem kell azért, azaz dolgoznom kell azért, hogy ott lakhassak. Mivel a családnál gyakran cserélődtek (felmondtak) a helperek, ezért igazából ingyen segítőként használtak. Heten (ha volt segítő) vagy hatan laktunk körülbelül egy 40 m2-es lakásban, ahol három hálószoba volt, egy fürdő, egy nappali és egy konyha. 

Egy általános napom úgy nézett ki, hogy 5:45-kor keltem, elkészültem és indultam a buszomhoz, ami egyórás utat jelentett reggel. Utána átszálltam metróra, és így érkeztem meg az iskolába 8:15 körül. A tanítás mindennap 16:00-ig tartott. A hazafelé tartó út gyakran kétszer olyan hosszú volt, mint az iskola felé, mert akkor csúcsforgalom volt. Gyakran előfordult, hogy hering módján utaztam állva, akár másfél órát, vagy várnom kellett 1-2 buszt, mire felfértem rá. Miután hazaértem 17:30 – 18:00 között, akkor nekiálltam előkészíteni a vacsorát (összevágni az alapanyagokat, rizst főzni) és takarítani. Minden este foglalkoznom kellett a fogadótestvéreimmel és segítenem kellett főzni. Ezután általában mosogattam, és utána olyan 21:00-22:00 között nekiálltam tanulni és házi feladatokat írni, ha engedte az energiám. Nehéz volt ehhez alkalmazkodni, mikor itthon nincs sem testvérem, nem lakom órákra az iskolától, és együtt végezzük el a házimunkákat.

A hétvégéken próbáltam kicsit kikapcsolódni és elszabadulni az otthoni tébolytól, amely utóbbi eléggé megkeserítette a mindennapjaimat. A csereév több, mint felében minden szombaton sárkányhajó-edzésre jártam a Hungarian Dragons nevezetű csapatba, ahol sok magyarral és más külföldről érkezett emberrel találkoztam. A hajóban leginkább konzulokkal eveztem. Havi egyszer volt általában egy verseny és néha utána volt egy kis ünneplés is. Júniusban, szezonzárásként részt vettünk a világ egyik legnívósabb sárkányhajóversenyén, a Stanley Dragon Boat Festival-on. A résztvevő, a világ minden tájáról érkező, körülbelül 180 csapatból 24. helyezést értünk el, amire nagyon büszke vagyok.

Emellett próbáltam a kint megismert emberekkel minél több időt eltölteni. Sokat jártam túrázni, önkénteskedtem a Vöröskeresztnél és menekült szervezetnél, sárkánytáncoltam, képviseltem Magyarországot egy edukációs kiállításon, segítettem egy, a Magyar Konzulátus által szervezett kiállítást létrehozni, felfedeztem a várost, finomakat ettem, és természetesen részt vettem családi összejöveteleken is. Osztálykirándulás keretein belül eljutottam Da Nangba, Vietnámba, ahol a városnézés mellett egy árvaházban tevékenykedtünk az osztályommal, és próbáltunk segíteni a gyerekeknek, akiknek valamilyen szinten fogyatékkal élők voltak (leginkább némák vagy siketek).

Az iskoláról

Az iskola sokban különbözött az itthonitól. Egy magániskolába jártam (HKUGAC), ahol angol nyelven folyt az oktatás. Egy nagyon modern iskola, tele laborokkal, drága kutatóeszközökkel, konyhával, ahol a diákok el tudják sajátítani az alapszintű főzési ismereteket. Igazából minden módon hozzájárultak ahhoz, hogy a diákok a lehető legmegfelelőbb módon ismerkedjenek meg a tudnivalókkal. Minden nap hét óránk volt, egyórás ebédszünettel. A kantinban mindig 8-10 féle ételből lehetet válogatni. Az iskola próbált odafigyelni, hogy ne csak unalmas tanórák legyenek, hanem hogy a diákok élvezzék is a mindennapokat. Általában minden második héten volt valami téma, amire épülően voltak programok ebédszünetben. Heti egyszer volt olyan óránk, ahol a személyes fejlődésre koncentrálva tartottak nekünk előadásokat, általában helyi sikeres emberek (építesz, zeneszerző, multicég-igazgató).  A helyiek nagyon zárkózottak, ezért nehéz volt beilleszkedés. Szerencsére az első napon odaültem három lányhoz, akik az egész év alatt mellettem álltak, és a mai napig tartom velük a kapcsolatot. A tanárok nagyon közvetlenek voltak, és próbáltak a diákoknak egyénenként segíteni a fejlődésben. 

Tapasztalataim

Sok elvárással indultam el itthonról erre az egyedülálló útra. Rengeteg élményt hallottam visszatért cserediákoktól, és erre alapozva indultam neki én is. Viszont a tapasztalataimból tanulva rájöttem rengeteg dologra az élettel és az emberekkel kapcsolatban, és számtalan módon fejlődtem a 10 hónap alatt. Olyan szituációkba kerültem, amiket valaki csak évekkel később tapasztal meg, és akkor kell neki alkalmazkodni és megoldást találni bizonyos problémákra. Természetesen a családom támogatott itthonról interneten keresztül, de problémákat, nehézségeket valójában magamban kellett lerendeznem, és alkalmazkodnom kellett, hogy mindenből a legjobbat hozhassam ki, és kitartsak a végéig. Természetesen mindenki máshogy él meg egy csereévet, más szituációkba kerül, más emberekkel találkozik, de összességében elmondhatom: egy csereévből nem lehet rosszul kijönni. 

Da Nangban osztálykiránduláson.
A kivilágított város éjszaka
A sárkányhajócsapattal a Stanley Dragon Boat Festival-on
Sárkánytáncolás közben. A sárkánynak csak a feje volt 20 kg. A testére rögzített botokat fogva ugráltunk az utcán 10 km-en át egy ünnep miatt rendezett fesztivál keretein belül.
Egy híres turistalátványosságnál. Ebben az épületben körülbelül 5000 ember él. 
A több száz felhőkarcoló mellett rengeteg mesebeli természeti park található a város területén. 
Egyik kedvenc ázsiai ételem, hot pot. Forró, levesszerű alaplébe rakva, másodpercek alatt főzik meg a falatkákat. Gyakran több órás esemény is lehet összejöveteleken. Az emberek falatoznak, és jókat beszélgetnek közben.
Kínai újév első napján általában a nagyszülőknél összegyűlik az egész család és jelképes ételeket fogyasztanak, amik valamit szimbolizálnak (pénz, egészség, stb.). A házasemberek piros borítékban pár ezer forint értékben hongkongi dollárt adnak másoknak a jó szerencse érdekében. A kínai újév első napja pont a születésnapomon volt (amit elfelejtett a fogadó családom). 

Kajárik Réka 11. d

HAGYJ VISSZAJELZÉST

Ide írd a hozzászólásod!
A neved helye
This site is protected by reCAPTCHA and the Google Privacy Policy and Terms of Service apply.