Iskolánkban a nagytanári mellett találhatjátok a büszkeségfalat, melyen olyan egykor deákos diákok képeit láthatjátok, akik valamelyik tantárgyból kiemelkedő eredményt értek el az OKTV-n. Igazán büszkék lehetünk rájuk, ugyanis évente több tízezer tanuló méri össze a tudását ezen a versenyen, így már az első fordulón továbbjutni sem könnyű, nemhogy dobogós helyezést elérni.
Az OKTV az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyének a rövidítése. Erre a többfordulós versenyre magyarországi középiskolák utolsó két évfolyamos tanulói jelentkezhetnek. Az első OKTV-t matematikából rendezték 1923-ban, és 1927-től már fizika és természettan verseny is indult. Érdekesség, hogy ennek a versenynek a neve 1952-től 1956-ig Rákosi Mátyás Tanulmányi Verseny volt. Napjainkban már minden tantárgyból lehet erre a versenyre jelentkezni.
Az iskolánkból is sokan szép eredményeket értek el ezen a tanulmányi versenyen, ennek kapcsán készítettem interjút néhány helyezettel, akik elmesélték, ők hogyan élték meg a felkészülést, és beszéltek kicsit az akkori Deákos életről is. A helyezettek Borbola Lilla (mozgóképkultúra és médiaismeret 2. hely) Józsa Nikoletta (spanyol nyelv 2. hely) Formanek István (mozgóképkultúra és médiaismeret 4. hely) Mogyorósi Zsolt (német nyelv 5. hely) és Kondor Csaba (mozgóképkultúra és médiaismeret 7. hely) voltak.
Mi volt a verseny témája?
István: Az első forduló beküldendő projektfeladatának elkészítése volt a felkészülésnek az egyik legmeghatározóbb momentuma. Egy meglehetősen groteszk hangvételű rövidfilmet forgattam Örkény István A végzet című egyperces novellája alapján. Ebben mérgezett pogácsák áldozatává válik előbb egy család, majd a temetésükre érkező rokonság érez késztetést, hogy jól bepogácsázzon… S persze az újabb halottakhoz kiérkező mentősöket sem kerülheti el a végzet… Különös belegondolni, de mindezt egy karácsonyi szünetben forgattam le, jórészt egyedül. Így, hát amellett, hogy én voltam a rendező, az operatőr és a vágó is, a legtöbb szerepet is én alakítottam. Van olyan snitt, amelyen önmagammal táncolok. De olyan karakter is akadt, amelynek szerepét inkább egy félig üres tusfürdős flakonra osztottam.
Lilla: 2012-ben a bullying és a médiaerőszak volt a verseny esszé részének fő témája. Nekem ez lett erősebb, mert annyira belemerültem, hogy a filmre nem igazán maradt kapacitásom. Érdekes, hogy az előtte lévő évben pont fordítva volt, de akkor nem jutottam a döntőbe. Azóta is érdekelnek a társadalomtudományok, és talán akkor kezdtem el megérteni azt, hogy a velünk elő jelenségek nem feketék vagy fehérek. Azt, hogy a bullying elkövetői sem eredendően gonoszak, és a médiaerőszak sem valami kivédhetetlen szörnyűség, ami csak úgy ránk ömlik.
Csaba: Az egyik feladatban egy Erdős Virág novellát kellett filmre vinni. A másik feladatra meg őszintén szólva, nem emlékszem. Mindegy, mindenesetre én az Erdős Virág novellát választottam. Erdős Virág egy szürrealista író, ami pontosan ebből adódóan eléggé nehezen vihető filmre. Azt hiszem megadtak három novellát, és ebből én az Anyacímű novellát választottam. Nagyon érdekes és izgalmas volt. Nem olyan régen újra elolvastam, és így egészen más érzések jutottak eszembe, mint akkor, amikor csináltuk a filmet. Érdekes, hogy az ember hogyan változik ennyi idő alatt. Mennyivel absztraktabban gondolkozom most, mint akkor.
Mennyi időt vett igénybe a felkészülés?
István: A forgatással egy-két hét alatt elkészültem, inkább a film vágása vett igénybe jelentősebb időt. Sok kísérletezést igényelt a folyamat, amelyet voltaképp eközben tanultam. Illetve – finoman fogalmazva – az akkoriban rendelkezésre álló számítástechnikai és kameraeszközök nem igazán arra voltak kitalálva, mint amire én használtam őket. De mindezt a hiányt lehetőségként éltem meg. Sok esetben kifejezetten jól hat a kreativitásra, ha valami hiányzik az alkotáshoz. Ezzel a kisfilmmel és a másik beadandóval, egy média témájú esszével jutottam be az országos döntőbe, melyet – ha emlékezetem nem csal -, körülbelül egy-másfél hónapnyi intenzív és élvezetes tanulás előzött meg.
Lilla: Konkrétan nem emlékszem, mennyi időt vett igénybe, viszont azt tudom, hogy nagyon sokat dolgoztam rajta, mert ez egy hatalmas témakör, és rutintalan az ember tizenkettedikesként, nem egy gyakorlott szakdolgozatíró, mert ez kicsit ahhoz hasonlított. Megcsináltam az interjút, a kérdőívet, olvastam, úgyhogy azért volt vele munka.
Segített valaki a felkészülésben? Hogyan?
István: Ó, hát persze. Aligha lettem volna képes az országos döntőben negyedik helyezést elérni két médiatanárom – Erdélyi Eszter tanárnő és Andóczi-Balog József tanár úr – támogatása nélkül. Számos alkalommal ültünk le a versenyre való felkészülés időszakában, s hol a médiával, hol pedig a filmmel kapcsolatos ismeretekről beszélgettünk. Rengeteget tanultam tőlük a magyar és az egyetemes filmkultúráról. Akkor láttam először az egyetemes filmtörténet számos nagy klasszikusát, többek közt Federico Fellini Az édes élet, vagy Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjeit. De akkor hallottam először Aki Kaurismäki nevét is, akinek filmművészetéről évekkel később a mesterszakos diplomamunkámat írtam. Akkor is jó lenne visszaemlékezni erre az időre, ha a versenyen nem értem volna el helyezést.
Nikolett: László Sándor tanár úr és egy fiatalabb tanárnő segített a felkészülésben, akinek sajnos, nem jut eszembe a neve. Beszélgettünk, rengeteget beszéltettek. Nyelvtani gyakorlatokat csináltunk, hangfelvételeket hallgattunk és az előző OKTV-s teszteket tanulmányoztuk.
Lilla: Novotny Katalin tanárnő segítsége nélkül nem jutottam volna addig, ameddig. Rengeteget segített abban, hogy egyáltalán merre induljak el. Terelgetett, és biztatott, amikor azt éreztem, hogy túlnőtt rajtam a feladat.
Csaba: Andóczi József és Erdélyi Eszter tanárnő nagyon sokat foglakozott velünk. Kaptuk a filmeket, kaptuk a témákat, és esszéket kellett írni, és a projektmunka, amin dolgoztunk több szűrőn is átment. Mutattunk nekik egy verziót, és beszélgettünk róla, hogy ezen mit lehetne változtatni (vágás, utómunkák). Az ember 18 vagy 17 évesen annyira nem ismeri még a filmnyelvet, és fogalma sincs tulajdonképpen semmiről. És ilyen szempontból szerintem hasznos volt, hogy a tanárok útmutatást adtak. Alapból szürrealista filmet csinálni nagyon nehéz szerintem. Nagyon nehéz azt a határt megütni, amikor még mindig valamit akarsz mondani, de nem üt át abba, hogy teljesen értelmetlen, ahogyan elmondod. Meg kell találni a megfelelő metaforákat és a megfelelő képeket, amivel át tudod adni az üzenetet.
Zsolt: Igen, sokat köszönhetek mind Ackermann-né tanárnőnek, aki a gimnáziumi németórákon, mind Müller József tanár úrnak, aki különórákon készített fel, egyszerűen rengeteg gyakorlással. Az még élénken él bennem, hogy meg kellett tanulnom szó szerint egy német mesét, amiben róka vagy medve koma – erre már nem emlékszem kristálytisztán – beszorul egy éléskamrába. Ezt is annyiszor begyakoroltam, hogy már álmaimban is előjött.
Milyen érzés volt bekerülni a top 10-be?
István: Természetesen nagyszerű érzés volt. Ráadásul ez az eredmény egyenértékűnek számított az emelt szintű mozgóképkultúra- és médiaismeret érettségi ötös érdemjegyével. Sőt, néhány héttel később A végzet című rövidfilmem az Országos Középiskolai Videofilm Szemlén fődíjat nyert. Meghatározó élményt jelentett, hogy ezt a díjat a magyar filmművészet egyik legjelentősebb alakja, Jancsó Miklós filmrendező adta át. Még egy televíziós beszélgetés is készült velünk e szemle kapcsán. Különleges volt – különösen 18 évesen – ott ülni vele a Magyar Televízió Szabadság téri székházának stúdiójában. Sok szép emléket őrzök abból az időszakból, amelyet a mozgókép- és médiaismeret tanulása, és az OKTV-n való részvétel tett lehetővé. Talán ez volt gimnáziumi éveim legszebb korszaka.
Nikolett: Így, több, mint 20 év elteltével elég nehéz visszaemlékezni az akkori OKTV-s érzelmekre, bár talán azért, mert a spanyol nyelvet annyira kedveltem és kedvelem még most is, hogy semmi drukk nem volt soha bennem, sem az órákon, sem az OKTV-n. Talán kicsit szürreális volt, hogy valamit elérhetek, mert nem volt mögötte olyan extra készülés, amit magamtól nem tettem volna meg (spanyol és latin-amerikai irodalom, földrajz, kultúra stb.)
Zsolt: Természetesen örültem neki és büszke voltam rá, bár egy pici hiányérzet maradt bennem, hogy a dobogóra nem sikerült odaérnem. Másrészt, volt bennem egy olyan érzés is, hogy ez az eredmény egyfajta mérföldkő, vagy ha úgy tetszik, egy „projekt” lezárása – amikor bekerültem a gimnáziumba, elkezdtem a nulláról tanulni a német nyelvet, és három év után eljutottam eddig az 5. helyig. Persze ez nem azt jelentette, hogy ezzel végeztem a némettel, de jó érzés volt, hogy valami kézzelfogható bizonyítéka lett annak, hol tartok a nyelvtanulásban. És bár nem vagyok éppen exhibicionista típus, az is tetszett, hogy a tévébe is bekerültem – volt anno’ a városi tévének egy, a középiskolai életet bemutató műsora, ha jól emlékszem, Pörgés volt a címe, ennek a Deák Gimnáziumról szóló részében készítettek egy-egy nagyon rövid interjút az OKTV-n helyezést elért tanulókkal.
Lilla: Nagyon izgalmas, hihetetlen érzés volt, hogy ez megtörténik, és hogy felfigyeltek a munkámra, bár azt azért éreztem, hogy nagyon sok energiát tettünk ebbe bele. Emlékszem az eredményhirdetésre is, ahogyan fogytak a nevek, és ahogyan a torkomban dobogott a szívem. Azt hittem, kifelejtettek, azért nem kerülök sorra a visszaszámlálásban. Bár utólag kicsit csalódás volt, hogy az eredmény nem számított be továbbtanulásba, de azért jó érzés visszaemlékezni erre az egészre, sokat tanultam belőle.
Csaba: Amikor én versenyeztem a média OKTV-t nem fogadták el sehol, mint pluszpont, szóval teljesen tét nélkül ment a dolog. Azon kívül, hogy nagyon sokat kellett hozzá tanulni, meg nagyon sok mindent kellett hozzá csinálni, például csináltuk ezt a projektfeladatot, amit mondjuk a legtöbben elég komolyan vettünk, meg elég sok embert kellett hozzá szerezni, hogy ezek a dolgok elkészüljenek. Ott volt az is, hogy a tanárok, Andóczi József tanár úr és Erdélyi Eszter tanárnő nagyon sokat foglalkoztak velünk. Pont emiatt volt egy kicsit az az érzése az embernek, amikor bekerült az első 10-be, hogy azért mégiscsak volt értelme. Egyrészt a tanáraim valamilyen szinten ezt értékelték (ami számomra elég fontos volt, mert én a tanár úrral a mai napig jóban vagyok). Másrészt volt egy büszkeség érzés bennem. De alapvetően, a továbbtanulás szempontjából, ez nem jelentett semmit. Abban az időszakban minden erről szólt, a továbbtanulásról. Szóval kicsit csalódás is volt.
Milyen volt a deákos élet amikor ide jártatok?
István: Egészen addig nem is tűnik oly távoli időszaknak, amíg bele nem gondolok, hogy sok mai deákos akkoriban születhetett. Noha, az akkoriban készült rövifilmjeim többnyire groteszk hangvételűek, valójában ezek nagyon is szép emlékekben gazdag évek voltak. Most annak a kisfilmemnek egy részlete jut eszembe, melyet még a 2005-ös, egészen rendhagyó ballagási műsorhoz készítettünk barátokkal. Régi osztálytablók tűnnek fel a képeken homályba vesző alakokkal, majd ezek fölött felirat jelenik meg: “Valakik. (Valamettől valameddig.) Megpróbálták.” Mi is megpróbáltuk. Persze a sok tanulás közepette néha úgy tűnhetett, hogy az élet csak tüntető hiányával van jelen, de mindeközben számos emberi és intellektuális élmény ért minket.
Csaba: Megmondom őszintén, nekem nem volt olyan rossz a Deák, meg így alapból a gimis éveim. Nekem szerencsém volt abból a szempontból, hogy voltak olyan barátaim, akikkel a mai napig nagyon jóban vagyok, és ez nagyon sokat segített. Akikkel nagyon jóban voltam a tanárok közül, az Erdélyi Eszter tanárnő és Andóczi József tanár úr. Deákos évek alatt persze voltak problémák, de azt vettem észre, hogy ezeket a dolgokat megpróbálták kezelni az osztályon belül. Például a Nagyító Alapítvány csinált osztálykirándulásokat, amik a csapatépítésről és egymás megismeréséről szóltak, mert elég durva konfliktusok voltak az osztályon belül. Be kell ismernem, én nem sokat tanultam a Deák ideje alatt. Amiket viszont nagyon sokat tanultam, azok azok a dolgok, amiket a mai napig is használok: filmművészet és általános művészettel kapcsolatos dolgok.
Nikolett: Lévén az első kéttannyelvű gimnázium, a Deákban az élet szerintem egyedülálló volt akkoriban, legalábbis Szegeden biztos, a nyelvekre (legfőképpen az angolra) helyezett hangsúly miatt. Az amerikai és más európai kultúrába első kézből kaptunk betekintést, például az amerikai lektorok által, ami talán még most sem adatik meg minden tanulónak, és ami érdekessé és egyedivé tette az ott töltött négy évet.
Lilla: Sokféle. Talán így foglalható össze a legegyszerűbben. Sokfélék voltunk sokfelől. A mi osztályunk is két szakirányból tevődött össze, médiából és informatikából, de végülis nem működött rosszul a két tagozat. Összetartó osztály voltunk, de azért minden megvolt, aminek meg kellett lennie egy gimis életében. A konfliktusoktól kezdve a rengeteg kalandon, bulikon, kisebb csínytevéseken, bohóckodásokon át, sokféle élmény. Volt olyan, hogy kiválasztottunk találomra egy napot, és csak úgy beöltözött az osztály nagy része rappernek, pedig egyébként nem volt semmilyen alkalom. Jó visszagondolni ezekre. A médiások külön kis közösséget is alkottak, a médiatanárok elhivatottságának köszönhetően: a filmnéző szakkör és a filmes tábor is segített abban, hogy a többi évfolyamot is megismerjük, de fotókiállításokat is szerveztek és kártyanaptárak is készültek a munkáinkból.
Zsolt: A tanórákon kívül is élénk közösségi élet folyt, sok rendezvénnyel, tanulmányi versennyel, és nem kevés lehetőség volt már akkor is a külföldi tapasztalatszerzésre. Lépten-nyomon érződött, hogy ez egy kéttannyelvű iskola, látszott rajta, hogy az alkotói szándék anno’ az volt, hogy az iskola megelőzze a korát, mégha az idők során ebből el is kopott egy-két dolog. De arra mindvégig büszke voltam, hogy ide jártam, mindig úgy éreztem, hogy ez a kéttannyelvű környezet egy kiváltság, egy olyan pluszt ad, amitől a tanuló többnek érzi magát. A tanárok között is sok egyéniség volt, ami egy-egy napot vagy tanórát kimondottan szórakoztatóvá tudott tenni
Mi a legkedvesebb emléketek, ami az iskolához fűződik?
István: Nagyszerű volt átélni azt a folyamatot, ahogyan az osztályunk négy év alatt igazi közösséggé alakult. Ami először különbségnek tűnt, az később sokszínűséggé vált. Szeretek osztálytalálkozókra járni, mindig jó a régi barátokkal találkozni.
Nikolett: Legkedvesebb emlék… talán a diákcsere program a spanyolországi Reusba. Valahogy akkor dőlt el bennem, hogy a spanyol nyelvhez nekem életem végéig közöm lesz.
Csaba: Egyszer Andóczi tanár úr jelentkezett egy disputa nevű dologra. A disputa az tulajdonképpen vita, bizonyos szabályrendszeren belül. És akkor az volt, hogy mi kettő három fős csapatot vittünk a Deákból. Az egyik egy nagyon kedves mostani barátom Ábrahám Lili csapata volt, a másik csapatban meg én voltam. Ennek a disputának nagyon komoly szabályai vannak. Meg van szabva, hogy ki beszél, mikor beszél, mennyi ideig beszél, ki tesz fel kérdéseket és kinek. Az egyik gyerek előjön egy állítással, témával, amit mondjuk kifejt és neked ezt meg kell támadnod. Na, mi úgy mentünk erre a disputára, hogy fogalmunk nem volt erről. Szóval odaérkeztünk Kecskemétre, és ott volt az összes csapat, bemegyünk egy aulába, és elmagyarázzák, hogy mit csinálunk, és megkérdezik, hogy valaki szeretné-e bemutatni ennek a disputának a szabályait, és nagyon sok jelentkező volt rögtön. Olyan diákokat kell elképzelni, akik erre készülnek egész évben. Feláll egy csapat és nagyon harsányan elmondták a szabályokat. Mindenki néz, hogy úristen, ez mi, tanár úr teljesen elfehéredett. Nem gondolta volna, hogy ez ennyire komoly lesz. Minden esetre Liliék másodikok lettek, mi meg negyedikek. Konkrétan úgy lettek másodikok, hogy pszichológiai hadviselést folytattak, tehát kopogtak a tollal, meg nagyon kegyetlen kérdéseket tettek fel. Liliék megríkattak több csapatot, szóval ez egy durva élmény volt, de utána sok minden történt, este még bulizni is elmentünk.
Lilla: Nehéz kiemelni egyet, sok vicces történet volt. Lehet, hogy minden osztály ezt érzi magával kapcsolatban, de egy kicsit szerettük feszegetni, hogy mit lehet és mit nem. Ez a beöltözős nap – amit az előbb említettem – például megmaradt. Emlékszem még az osztálytáncunkra is, ahol Nagy Milán tanár urat, az osztályfőnökünket tanknak öltöztettük be, és az Ellopták az oroszok a tankot című zenére táncoltunk – oroszra cserélve a káromkodós sorokat benne, mégis hallottuk, ahogy a szalagavatón a közönség egy része röhögve énekelte a magyar szöveget. Sok olyan tanár is volt, akinek egyénisége nagy hatással volt ránk.
Zsolt: Nem tudnék egyet kiemelni – az utolsó éves „ceremóniák”, a szerenád, a szalagavató és főleg az utóbbira való felkészülés jegyében abszolvált táncórák mind szép emlékek. De eszembe jut az elsős osztálykirándulás is, a tábortűzzel és az éjszakai erdei sétával, vagy A kövér bíró című film, amit az akkoriban induló médiaismeret tantárgy házi feladatként forgattunk le a városban, és azért legalább egy Oscar-jelölést megérdemelt volna. Meg az ilyen apró sztorik, hogy amikor talán utolsó évesként egy-egy napot párosával ügyeletben töltöttünk a portán, akkor sikerült megkérdeznünk egy éppen megérkező hölgyet, hogy miben segíthetünk, mire közölte, hogy köszöni, de itt tanít…
Milyen felkészülési tippeket javasolnátok a jövőben OKTV-zőknek?
István: Nyilván a felkészülés módszerei tantárgyanként változnak, így inkább csak pár általánosabb tanácsot tudnék megfogalmazni. Fogják fel az egészet élményként. Sokuknak itt lesz alkalmuk először igazán elmélyülni az általuk kiválasztott tantárgy rejtelmeiben. Legyenek nyitottak, vezesse őket a kíváncsiság. Ja, és használjanak naptejet!
Nikolett: Konvencionális felkészülési tippet nem tudok ajánlani, a felkészítő tanároktól úgyis maximálisan megkapja minden versenyző a szükséges támogatást. Mint én is, csak azt tudom mondani, hogy élvezni kell és tapasztalatszerzésként a maximumot kihozni a folyamatból. Ami az embert igazán érdekli, és tanulmányozza, arról amire a versenyre kerül a sor, többet tud, mint gondolná.
Lilla: Azt gondolom, ha valaki csinálja, akkor csinálja rendesen. Ha esszét ír, akkor legyen alapos, tanuljon meg hivatkozni, lábjegyzetelni, forrást gyűjteni, mert később ez nagyon jól jön – például a szakdolgozat írásakor, ami sokkal könnyebben megy, ha van már rutin ebben. Ugyanez igaz a filmre: érdemes megtervezni azt is alaposan – bár néha az improvizáció is sokat hozzátehet. Sokat kell olvasni, mert az a saját világképünket bővíti, ami versenyeredménytől függetlenül megmarad.
Zsolt: Ma már valószínűleg másképp néz ki a felkészülés, mint az én időmben, bármilyen tantárgyról is legyen szó. Rengeteg internetes anyag elérhető, és alkalmazásokon keresztül is lehet gyakorolni. Ha kimondottan az idegen nyelvi versenyekről beszélünk, akkor szerintem a legfontosabb, hogy minél több eredeti nyelvű szöveget hallgasson és minél többet gyakorolja a beszédet a versenyző. Annál semmi sem fejleszti jobban a nyelvtudást, amikor önállóan kell szöveget alkotni, akár szóban, akár írásban. Ezen kívül tantárgytól függetlenül fontos az is, hogy kipihentek legyünk a verseny napján, így előtte mindenkinek kiadós alvást javaslok.
Csaba: Nézzetek sok filmet, mert az tényleg nagyon fontos. Minél több filmet nézel, annál több filmnyelvi dolog lesz a fejedben, amiket ezekben a helyzetekben fel tudsz majd használni, meg alapvetően elég fontos az is, hogy az ember képbe legyen azzal, hogy mi történik körülötte a világban. Az is része a dolognak, hogy az ember megértse azt, hogy a média hogyan működik. Egy nagyon fontos része a média befogadásnak az, hogy az ember ne csak egy dolgot olvasson, ne csak ugyan azt minden nap, hanem igenis meg kell nézni azt, hogy az Origó vagy az Index mit ír. Legyetek minél tájékozottabbak a világról. Ja, és meg kell fogadni a tanárok tanácsát sok szempontból, mert én emlékszem, hogy nem fogadtam meg nagyon sok tanácsukat, és utólag visszagondolva lehet, hogy jó lett volna. De ugyanakkor az ember a saját hibáiból tanul.
A következő kérdést a mozgóképkultúra- és médiaismeret tantárgyból OKTV-helyezettekhez intézném. Hogyan alakult a gimnázium után a kapcsolatotok a médiával?
Lilla: Ebben az irányban tanultam tovább, és dolgoztam is benne. A JGYPK-n televízióműsorgyártást tanultam, elvégeztem mellette az alkalmazott fotográfus képzést, majd a BTK-n a kommunikáció szakot elektronikus sajtó szakirányon. Dolgoztam a Városi Televíziónál, és a Délmagyarországnál is, ahová a Befutó programon keresztül jutottam be – bár eredetileg nem a nyomtatott sajtóban képzeltem el a jövőt, de nagyon megszerettem az írást. Végül felvettek teljes állásba, és 3 és fél évig voltam a lapnál. Már nem ott dolgozom, de alkalomszerűen még megjelennek az írásaim más felületeken. A BTK-s vizsgafilmem, a Láger a Mars téren pedig végleg megszerettette velem a dokumentumfilm műfaját, talán lesz még lehetőségem ezzel foglalkozni egyszer. Na és persze rengeteg hírt olvasok – talán néha túl sokat is. Szóval az életem sok területén jelen volt, és van a média. Akit egyszer magával ragad ez a világ, megtanulja valamelyest olvasni, látni, kritikával kezelni a média termékeit, annak így vagy úgy, de mindig az élete része marad ez a hozzáállás.
István: A felsőoktatási tanulmányaim is a mozgóképkultúra és a média témakörében folytatódtak. Előbb az SZTE szabad bölcsészet alapszakán tanultam filmelmélet-filmtörténet szakirányon és filozófia minor képzésen. Ezt követően az ELTE filmtudomány mesterszakán szereztem diplomát. Jelenleg pedig épp egy gazdaságtudományi egyetemen írom a szakdolgozatomat, amelynek az a címe „A filmelőzetessel kapcsolatos fogyasztói magatartás változása a közösségi média korában”. Bár az utóbbi években közgazdaságtant tanultam, azért a filmkészítés búvópatakszerűen életem része maradt. A jövő pedig sok izgalmat és lehetőséget tartogat.
Csaba: Eljöttem Angliába és Londonban élek, itt filmes egyetemre jártam, most meg videójátékban dolgozom, ami valamilyen szinten része a médiának.
