Március 15-e alkalmából került megrendezésre a forradalmi álhíríró-pályázat a szegedi Grand Café, a Megálló Közösségi Ház, a Motiváció Műhely és a Szabad Terek szervezésében. Napjainkban rengeteg álhírbe futhatunk bele – írják a versenyfelhívásban – ezért döntöttek úgy, hogy játékosan arra ösztönzik a kreatív diákokat, hogy írják át a történelmet. Az iDeák csapatából ketten is küldtek be pályamunkát, az alábbiakban Buda Nikolett és Sipos Ivett írásait olvashatjátok.
Fény derül az igazságra! Deák Ferenc hatalomra törési terve!
Mindenki ismeri korunk egyik nagy befolyású politikusát, Deák Ferencet, aki az Angol Királynő Szállói kis lakosztályában ad útmutatást a hazafiaknak. De vajon mi is zajlik abban a bizonyos lakosztályában, és az milyen hatással lesz büszke hazánk történetére a közel, s távoli jövőben? Ennek járt után a munkatársunk. Kiss János írását olvashatják.
„Most még a háttérben bujdosunk, de eljön még a mi időnk!” Ez a jelmondata annak a csoportnak, melynek a központja (és lényegében születési helye is) a sokak által ismert és tisztelt Deák Ferenc lakosztályában található, az előkelő Angol Királynő Szállóban. Lapunk már régóta gyanított valamit Deák úrral és az ő kis összejöveteleivel kapcsolatban, de eddig semmilyen lényeges bizonyítékot nem sikerült találni a feltételezéseink bizonyosságára. Egészen mostanáig.
Megbízható és hiteles forrásokból megtudtam, (akiknek a neveit kérésükre nem közöljük), hogy egy-egy ilyen összejövetelt nem egyszerű bejutni az ember fiának. Csakis kizárólag a Deákhoz végletekig hűséges uraságok – ritkán úrihölgyek – vehetnek részt ezeken az összejöveteleken, továbbá olyan személyek, melyek az igazán hűséges beavatottak által lettek beszervezve (természetesen csak Deák előzetes engedélyével kereshették fel őket).
„Szép kis társaságot gyűjtött maga köré!” – nyilatkozta egyik forrásunk – „Egy társaság tele olyan személyekkel, akik vakon követik Deák bármely parancsát! Majdnem én magam is egy lettem közülük, de a jó Istennek hála, még idejében megvilágosodtam, és nem váltam magam is valami szörnyű terv részévé!” – összegezte végül. Be kell valljuk, hogy egy ilyen kijelentés aggodalomra ad okot, így tovább érdeklődtem afelől, hogy mi is zajlik ilyen összejöveteli eseményen.
„Hazaárulás kérem, semmi más!” – csatlakozott másik forrásunk a beszélgetésbe. Elmondása szerint a kiválasztott tagok Deák úr társaságában azon terveket szövögetik, hogy dicső hazánkat az eddig is minket terrorban tartó Habsburgok kezére adja, és az ő segítségükkel maga Deák kerüljön az ország élére, mint kormányzó, hogy véghez vihesse álnok terveit, és végleg eltávolítása vetélytársait a sikerének útjából.
„Ez már elkezdődött, csak mi még egyszerű emberek nem érzékeljük!” – folytatták – „Már elkezdtek szerveződni a háttérben, és mire észre vennénk az átverést, már a városainkat ellepik az osztrákok, sőt talán még más népek is a nyakunkba jönnének! Én mondom, rossz világ jön ránk!” – fejezték be ők. Sajnos, több információt nem kaptam tőlük, így máshogy kellett folytatnom a kutatásomat az igazság után.
A következő út magára a helyszínre vezet, vagyis a nagyra becsült Angol Királynő Szállóba. Kikérdeztem a személyzet néhány tagját, akiknek közvetlen bejárásuk van abba a bizonyos lakosztályba. Elsősorban a társaság tagjai érdekeltek, valamint hogy a személyzet mit is tapasztalt ezekből – a források elmondása szerint – hazaáruló intézkedésekből. Nem sikerült sok információt megtudnom a személyzet tagjaitól (akiknek a neveit szintén kérésükre nem közöljük), csupán csak annyit, hogy a Deák úr körének tagjai fontos politikusok, magasrangú nemesek és egyházi személyek. A találkozók idején senki nem léphet be a lakosztályba, nehogy bárki is kiszivárogtassa azt ott elhangzott dolgokat. Oh, ha a falak mesélni tudnának! Igazán jó interjúalanyok lennének, véleményem szerint.
Viszont kedves Olvasók, minden fent említett tény igen erős aggodalomra ad okot a magyar népnek. Ahhoz, hogy ezek ne történhessenek meg, tenni kell valamit a nemzetnek a haza érdekében. Meg kell védeni a hazánkat minden áron a Habsburgok befolyásától! Ez legyen a cél!
Buda Nikolett
Petőfi Sándor igazi énje
Az 1848-49-es magyar forradalomról és szabadságharcról rengeteg hamis történet és pletyka terjed, melyeknek egyáltalán NINCS valóság alapjuk. Legújabb kutatásaim során olyan bizonyítékok kerültek napvilágra, melyek új fénybe helyezhetik országunk történelmét. A leírások Petőfi részletesen és napi szinten vezetett naplójából származnak.
Kezdeném először is Petőfi alakjával. Egy rendkívül jóvágású, határozott kiállású fiatal férfit kell elképzelni. A közhiedelemmel ellentétben… neki nem volt bajusza. Festményeken bajusszal ábrázolták, ugyanis az jobban tetszett neki (egyszer meg is írta egy Aranyhoz szóló levélben, bár neki is olyan bajusza lehetne, mint amilyen Aranynak van). Mindannyian egy igazi hős, forradalmár képében tudjuk őt elképzelni, de hihetetlenül befolyásolható és korrupt ember volt… ebből is következhet az, hogy ő segített a Habsburgoknak teljes fennhatóságuk alá venni Magyarországot.
Az osztrákok úgy vélték, hogy Petőfi mint feltörekvő költő, segíthet a forradalom kirobbantásában. Egy kis pénzért cserébe felkérték, hogy toborozzon össze embereket, akik majd fellázadnak a rendszer ellen. A Nemzeti dalt és a 12 pontot a Habsburg Birodalom és az Orosz Birodalom fogalmazta meg, majd nyomta a fiatal költő kezébe, ám ez nem tetszett Petőfinek, és az egészet újraírta. Március 11-ére sikerült összetoborozni az embereket, a hangulat azonban inkább baráti volt, mint forradalmi. Az összegyűlt tömeg eleve kissé ittasan érkezett, ugyanis Petőfi mondta nekik, hogy majd meghív mindenkit egy felesre (fele kávé, fele tej, ugyanis ez volt a kedvenc reggeli itala), és majd úgy folytatják útjukat. A nép, sajnos, félreértette a költőt, és nekiláttak az alapozásnak már otthon. (Nem véletlenül nem találkozhattok ezzel a történelemkönyvekben, ugyanis kissé rossz fényben tüntetne fel minket, magyarokat.)
De térjünk vissza a Petőfihez! A Pilvax kávéház melletti kis cukrászdától indultak útnak és nem az egyetem, hanem a Landerer nyomda volt első állomásuk. Ott már több mint 100 példány volt kinyomtatva a 12 pontból és a Nemzeti dalból is, (szóval annyira nem is kellett küzdeni a nyomda lefoglalásáért).
Innen már logikusan következik az, hogy az egyetemek udvarait látogatták meg, így legalább ki tudták plakátolni a programjukat. A fiatal egyetemistákat gyorsan magával ragadta a tömeg baráti hangulata, így csatlakoztak hozzájuk ők is. Ez teljesen érthető, hiszen kinek van kedve tanulni és a padot koptatni, amikor egy jó társasággal el lehet menni „tüntetni”. Az idősebbek egy idő után megunták a céltalan sétálást, ám helyettük sokkal több fiatal csatlakozott a tömeghez. Petőfi látta, hogy egyre több ember gyűlt köré, így újra egy forradalomra buzdító szöveggel állt elő. Az egyetemisták végre megértették, hogy ez a tömeg miért is indult útjára, meg hát nekik és érdekük volt a Habsburg Birodalomtól való megszabadulás. A fiatalság egy része fegyvert ragadott ám Petőfi óva intette őket, mert ennek a forradalomnak vér nélkül kell győznie.
Sajnálatos módon egy túlbuzgó egyetemista nem fogta vissza magát, és megtámadott egy Habsburg tisztet. Itt kezdődött el minden. A kétségbeesetten kiabáló tiszt hangját meghallották társai, és gyorsan a segítségére siettek, de amint odaértek, látták az óriási tömeget, és tudták „nincs esélyük” ennyi ember ellen. Összesen 4 tiszt állt a tömeggel szemben. Az egyikőjüknek megadta a jelet Petőfi, hogy jöhet a fegyveres beavatkozás. A Habsubrg óvatosan elosont társaitól és lován vágtatva megindult Bécsnek, ám nem tudta, hogy ott is felkelés van készülőben. Mindenesetre a hír sikeresen eljutott a császár udvarába, és a már készenlévő hadat útnak is indították. A fegyveres had az országhatárt március 14-én lépte át, majd március 15-én este 11 óra körül érkeztek meg Pestre. A fegyveres ellenállás csak másnap történt a Nemzeti Múzeum előtt. Ott Petőfi 13 közeli barátjával szólalt fel a „nép érdekében”, majd mikor elkezdődtek a harcok, a 14 fiatal eltűnt. A fiatal költő részletes leírásainak köszönhetően megtudtuk, hogy elszöktek az országból, mégpedig orosz segítséggel.
Petőfit az Észak-Olaszországi Habsburg területekre vitték, míg a maradék 13 férfit Aradra. Tudniillik, ők önként vállalták el a kivégzést, hogy ezzel „megfélemlítsék” a magyar népet. Sokan közülük ópiumos állapotban kerültek az akasztás helyszínére, mert ez meglehetősen tompította a fájdalmakat. A kivégzésekre 1848. március 30-án került sor, majd később esemény menetét 1849. október 6-án jegyezték le, így ezt az időpontot tartjuk a kivégzés napjának.
A nép rémülten nézte a 13 férfi akasztását, és sokan ennek hallatán/láttán inkább úgy döntöttek, feladják a harcokat. Mivel a nép egyre csak fogyott és fogyott, és az ellátás is romlott, így 1849. február 2-ára a teljes magyar csapat feladta magát. Az osztrák császár, ezek után még megtorlást követelt, és ennek levezetésére egy hű barátját Haynaut kérte meg, de a középkorú tábornok megtagadta a király parancsát, és minden foglyot elengedett. (Természetesen a császár tudta nélkül.)
Petőfi a forradalom után is aktív levelezéseket folytatott az osztrák uralkodóval, aki megparancsolta neki, hogy amint lehet, hagyja el az észak-olaszországi területeket, és menjen minél messzebb Magyarországtól. A költő ezt megfogadta, és el is költözött Korzika szigetére. Amint megérkezett a szigetre, még írt egy utolsó levelet Aranynak, ám onnantól kezdve minden kapcsolata megszakadt a külvilággal, és naplójába sem írt több jegyzetet.
Sipos Ivett
