Luigi Cerciello: A fiú az utolsó padból (részlet) – a Festival d’italiano-ra készült fordítás

Christian 11 éves koráig egy könyvet se nyitott ki, hacsak nem a tanulásról volt szó. De aztán a tizenegyedik születésnapjára megkapta édesanyjától a Harry Potter és a bölcsek köve című kötetet ajándékba. Attól a pillanattól fogva az olvasás a szenvedélyévé vált, Harry Potter pedig a példaképe lett. 

Christian könyvespolcán sokféle könyv kapott helyet: akadtak ott regények, krimik, történelmi témájú könyvek, de még képregények és japán mangák is. Mégis a kedvenc műfaja a fantasy volt, mert ez volt az egyetlen olyan dolog, amely segített neki kiszakadni nemcsak a mindennapokból, hanem a saját kis szomorú és monoton világából is. 

Az Eragon, A gyűrűk ura, a Percy Jackson és az olimposziak, illetve a Narnia Krónikái – csak néhány azok közül, amelyeket az utóbbi években fogyasztott el, s amelyeket nagy becsben tartott. 

Az első órát követően Iovine átadta helyét a katedrán az irodalomtanárnőnek, aki megrovó tekintettel követte a fiú útját a teremben. 

 – Ahogy látom, jól kezdjük az évet Leone. 

 – Tanárnő kérem, csak két percet késtem. 

 – Az is ugyanúgy késés. Egyébként is ismered Iovinet, nem? Legközelebb próbálj meg hamarabb ideérni! 

Christian a reggel folyamán el sem hagyta a hátsó sorban lévő padját, nem kapcsolódott be a többiek beszélgetésébe, még a szünetben sem. Úgy tűnt, mindenkinek van mit mesélnie a nyárról, de ő az egészet munkával töltötte, és még ha akart volna sem tudott volna mit mondani róla. 

– Chri! Minden rendben? Ma még egy kukkot sem szóltál…” – jegyezte meg Marco a nap végén, miközben az osztályterem szép lassan kiürült. 

Marco Christian azon kevés osztálytársának egyike volt, akivel időnként szóba elegyedett. 

– Nincs nagyon mit mondanom. 

– Csak nem az érettségi miatt aggódsz? 

– Addig még van kilenc hónap… 

– Igen, én sokat agyalok rajta, az éjszaka már erről álmodtam. 

Christian nem válaszolt, csak becsúsztatta könyveit a táskájába. 

– Eldöntötted már, hogy melyik egyetemre mész? – sürgette Marco. 

– Nem – válaszolta kurtán Christian. 

– Én az építészmérnöki karon gondolkodom. Édesapámnak van egy építőipari vállalata, így tudnék vele dolgozni. 

– Örülök. – zárta rövidre a beszélgetést Christian. 

Marco pár másodpercig csak bámult rá, majd továbbállt. 

Közben Christian részben már megbánta, hogy ilyen módon válaszolt, de utált a jövőjéről beszélni, főleg úgy, hogy elképzelése sem volt róla. Hogyan fogja tudni eltartani magát az egyetemen abból a kevésből, amennyit megkeres? Már ebben az évben is alig bírt kijönni a pénzéből. És aztán hogy fog megbirkózni a felvett kurzusokkal és mindazzal a teherrel, amivel az egyetemi tanulmányok járnak? 

Néhány hónappal ezelőttig még arról álmodozott, hogy tanár lesz, de aztán sok minden megváltozott az életében, és azóta ez a gondolat csak dühöt és frusztrációt keltett benne. A döntés, hogy otthagyja a családját, elköltözik és egyedül fog élni, elkerülhetetlen volt, de Christian nem gondolta át alaposan döntésének következményeit: beleugrott az ismeretlenbe. 

A délutánt olvasással töltötte, egészen belemerült. Még sötétedés előtt befejezte a könyvét. Ezután kiment a konyhába és készített magának egy tányér paradicsomos tésztát: semmi különös vagy bonyolult, de arra pont elég volt, hogy elmulassza az éhségét. Mióta egyedül élt, meg kellett tanulnia főzni, sőt, elvégezni a házimunkát, takarítani, mosni és bevásárolni – mindazokat a tevékenységeket, amiket nemrég még az édesanyja csinált meg. De mindezen nehézségek ellenére sem hiányzott neki a családi élet. A szülei folytonos veszekedése, az állandó feszültség a levegőben és a rejtett konfliktusok némasága után Christian szeretett volna tiszta lapot kezdeni. 

A hétfő volt az egyetlen nap a héten, amikor nem dolgozott. Azért kellett munkát vállalnia, hogy ki tudja fizetni a havi 400 eurós lakbért, be tudjon vásárolni és esetleg még vehessen magának pár könyvet is. 

Nyáron nem okozott neki problémát minden nap hajnali 2-ig dolgozni, mert másnap bármeddig alhatott, de most, hogy minden reggel iskolába kellett mennie, a dolgok bonyolultabbá váltak. Ijesztő volt belegondolnia, hogy a következő kilenc hónap így fog eltelni. Csak vacsora után vette rá magát arra, hogy kinyissa a történelemkönyvet és elkezdjen tanulni. 

„A restauráció…” olvasta fennhangon, hátha sikerül jobban összpontosítania történelmi-politikai kontextusban az a folyamat, amely során, Napóleon vereségét követően, az európai uralkodók megpróbálják visszaállítani hatalmukat.” 

Két órán keresztül tanult, de amikor már azt érezte, hogy lehúzza a feje, akkor a könyvet nyitva otthagyta az asztalon és elment lefeküdni. 

Valami mégsem hagyta nyugodni, tudta, hogy valamit elfelejtett… de mit? 

A munkaruha! 

Teljesen kiment a fejéből, hogy kimossa a pincérruháját. 

Rögtön felpattant, kikereste a szennyeskosárból a munkaruháját, megtöltötte a mosdókagylót vízzel, öntött bele mosószert, és beáztatta a ruhadarabokat. 

Amíg várakozott, eszébe jutott, hogy egy kis zene talán segítene neki megnyugodni, ezért kihúzta azt a fiókot, ahol néhány régi CD-t tartott, és nézegetni kezdte őket. Egyszercsak a kezébe akadt egy megfakult fotó, amely a költözés során véletlenül kerülhetett a fiókba. 

A fénykép egy vigyorgó kisfiút ábrázolt, aki egy szintén mosolygó férfi ülében ülve egy kormánykereket szorongat. Az anyósülésen ülő asszony pedig szeretettől csillogó szemmel nézi a kisfiút. 

Christian egy pár pillanatig mozdulatlanul nézte a képet. Már majdnem teljesen elfelejtette, mennyire boldog volt a gyerekkora, még ha csak pár rövid pillanatig is. 

A szokásos kérdések kavarogtak a fejében: hogy lehet az, hogy két ember, akik szeretik egymást, később mégis meggyűlölik a másikat? 

fordította: Nagy Levente 12.e

HAGYJ VISSZAJELZÉST

Ide írd a hozzászólásod!
A neved helye
This site is protected by reCAPTCHA and the Google Privacy Policy and Terms of Service apply.