Balogh László tanár úr szeptemberben csatlakozott iskolánk tanári karához, így színesebbé és gazdagabbá téve közösségünket. Felkerestem a tanár urat, hogy meséljen egy kicsit magáról, hogy jobban megismerhessük őt.
Általában, ha bemutatunk egy írót, vagy egy festőt, akkor mindig egyfajta „belövős” mondattal kezdjük, amiben elmondjuk, hogy hívják, mikor élt, mit is csinált és elmondjuk életének főbb eseményeit. Ennek alapján hogyan mutatná be magát?
Balogh László vagyok, festőművész és tanár. Építész családból származom, így a rajzolás már gyermekkorom óta jelen van. Ez az egyik, ami nagyon meghatározó volt az én életemben. A másik pedig 1993, amikor elnyertem egy ösztöndíjat, és azzal külföldre utazhattam.
Ha jól tudom, akkor Indonéziába ment, ugye? Kíváncsi vagyok, hogy hogyan került Indonéziába, és ott hogyan érezte magát.
Ez egy nagyon érdekes dolog, teljesen véletlenül történt. Egy nagyon jó barátommal találkoztam, aki abban az időben a JATE Jogi Karán tanult és ő kérdezte, hogy el akarok-e menni Indonéziába. Én meg mondtam, hogy jó, oké, akkor gyerünk. Az érdekes az, hogy igaz, hogy hárman nyertük el az ösztöndíjat, végül mi ketten lehettünk az első magyar diákok, akik ezzel az ösztöndíjjal, az Indonéz Köztársaság Dharmasiswa Programjával Indonéziába utazhattak.
Akkor gondolom, ott is tanultak, a helyi egyetemre jártak…
Igen, persze. Mivel én előtte a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végeztem földrajz-rajz szakon, és a rajz volt az erősebb oldalam, ezért azt választottam, hogy ott majd képzőművészetet szeretnék tanulni. Az egyéves ösztöndíj keretében Indonéziában, Közép-Jáva gyönyörű városának, Yogyakartának a Képzőművészeti Akadémiáján (Institut Seni Indonesia Yogyakarta), annak képzőművészet tagozatán, a festő szakon kezdtem el tanulni. Az első évben talán fel sem fogtam igazán, hogy milyen hatalmas dolog ez, olyan művésztanároktól tanulni, akik az egész Ázsiai kontinens művészeti életében hatalmas befolyással bírnak. Nyoman Gunarsa, Sudarisman, Edi Sunaryo, M Dwi Marianto, Suwarno Wisetrotomo és sorolhatnám még. A festészet mellett batikolást technikáit is elsajátíthattam, valamint a művészettörténet mellett az árnyjátékokról, a wayangok világáról tanulhattam, és természetesen bejárhattam Jáva és Bali szigetének szebbnél szebb tájait.
Érdekesen hangzik. Tudna mesélni pár dolgot Indonéziáról? Milyenek voltak a benyomásai, milyenek ott az emberek? Hogyan lehet összehasonlítani Magyarországgal?
Nem lehet összehasonlítani. Semmiféleképp. Annyira más a két ország, hogy értelme sem lenne összehasonlítani. Indonézia egy hatalmas trópusi paradicsom csodálatos tengerpartokkal, vulkánokkal, vibráló és sokszínű kultúrával. Mások az emberek, a szokások, a tradíciók, más alapanyagokból készült ételeket esznek, másképp telnek a hétköznapok, teljesen más az ország történelmi múltja, gazdasági jelene. Nagyon sok jó dolog van ott, ami itthon nem működne. Vagy fordítva.
Hogy érti ezt?
Indonézia a világ negyedik legnépesebb és a legnagyobb lélekszámú muzulmán népességgel rendelkező országa. Természetesen élnek keresztények, hinduk, buddhisták is az országban, akik szabadon gyakorolhatják vallásukat, tarthatják vallási szokásaikat, szertartásaikat. Az indonéz emberek nagyon vallásosak. Ahol én laktam, Yogyakarta külvárosában, a muzulmán többség mellett békésen megfért a katolikus kisebbség. Rendszeresen jártunk misére, szinte kihagyhatatlan volt, egyrészt a hangulata miatt, amikor helyi tradicionális ruhában, gamelan zenével kísért templomi énekeket éneklő tömeg szinte egyszerre lélegzett, imádkozott, másrészt pedig ez is remek alkalom volt arra, hogy a nyelvet gyakoroljam. Természetesen ott is megtartanak minden nagyobb vallási ünnepet, de azok valahogy mást jelentenek ott, mint itt. A karácsony egyáltalán nem az ajándékozásról szól – szinte alig ajándékoztunk -, hanem az együttlétről, hogy rokonokkal, ismerősökkel találkozzunk, beszélgessünk, közösen fogyasszunk el egy ebédet, vacsorát. Azért bevallom, furcsa volt minden évben pálmafát díszíteni rövidnadrágban, strandpapucsban 32 fokos melegben… de azért, legalább akkor, mindig próbáltam magyaros ételeket főzni, halászlét, vagy épp körömpörköltet, ezzel is egy kis magyaros hangulatot varázsolni a családomba. Szeretek sütni, főzni, és ott szinte mindig villogtathattam kreativitásomat a konyhában, hisz a magyaros alapanyagok csak akkor álltak rendelkezésre, ha a szüleimtől „pakkot kaptam”. Így született a halászlé aranyhalból (koi ponty) vagy a szilvásgombóc szilva nélkül mangóval. Imádtam, és még most is nagyon szeretem az indonéz ételeket, trópusi gyümölcsöket. Ami ott furcsa, az az, hogy egész évben meleg, párás nyár van, nincs meg a megszokott, berögzült négy évszak. Furcsa az is, ahogy az indonéz emberek hozzáállnak magához az időhöz. Lehet késni, sőt sokszor kell is késni, mert minden más is késik. Ha mondjuk egy tanítási óra az órarend szerint 8-kor kezdődik, akkor ott fél 9-nél hamarabb diákot nem lehet találni, és jó, ha a tanárok 9-re a beérnek. Nekünk, a pontos időbeosztáshoz szokott európaiaknak nagyon nehéz ehhez hozzászokni, hogy úgymond az idő múlása nem számít, nem olyan fontos, hogy hányra érkezünk, vagy, hogy mikorra készülünk el egy bizonyos feladattal. Persze Indonézia is alkalmazkodik a világgazdaság ritmusához, így szerintem ez a „jó szokás” is hamarosan el fog tűnni a globalizációban.
Akkor ezek alapján ott a tanítás, illetve akkor a tanulás is más, mint itthon.
Igen, más. Mondjuk, ez attól is függ, hogy az ember melyik egyetemre, melyik karra jár. Én a képzőművészeti szakon egy teljesen más oktatásban részesültem, mint amilyet itthon kaptunk. A művészeti képzésben Magyarországon inkább a hagyományos, akadémikus oktatás a mérvadó, amely a technikai tudásra épül, míg az indonéz művészeti oktatás sokkal szabadabb, ahol a végeredmény az elsődleges, az egyéniség fejlődése. Sok esetben egy feladatnál nem az volt megadva, hogyan, mivel, miért és meddig csináld, csak maga a téma, és ezzel az eredmény, az alkotás került előtérbe, az egyéniség és a vele járó egyedi művészi megoldások, a technikai tudás meg úgy is majd berögzül az ismétlődő alkotói folyamatban. Ami még nagyon jó volt ebben a rendszerben, hogy nekünk nem csak bemutatni kellett osztályzásra a festményeket és a rajzokat, amiket készítettünk, hanem el is kellett magyaráznunk, hogy mit, miért és hogyan csináltunk, tehát fel kellett készülni az első kritikákra, és meg is kellett védenünk elgondolásainkat, az alkotómunka folyamatát és magát az alkotásainkat.
Ezek nagyon jól hangzanak. Viszont térjünk egy kicsit vissza arra, hogy ha Ön festőművész, akkor, hogy terelődött a tanári pályára?
Szóval, én földrajz-rajz szakot végeztem a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán 1992-ben, utána Ópusztaszerre kerültem napközis tanárnak. Ezt az egy évet végig dolgoztam, és utána kaptam meg az ösztöndíjat. 1993-ban kerültem Indonéziába, ahol újból elkezdtem tanulmányaimat, 1996-ban engedélyt kaptam az Indonéz Oktatási Minisztériumától, hogy nappali tagozatos, de már önköltséges diákként tanulhatok tovább. 2002-ben diplomáztam, majd ugyan ennek az akadémiának a posztgraduális képzését, mesterképzését kezdtem el a festészet és kreatív művészetek tagozatán, amit 2006-ban fejeztem be. Nagyon büszke vagyok arra, hogy mindezt indonéz nyelven, egyedüli magyarként értem el, viszont az már egy külön másfél órás történet, hogy miként értem el azt, hogy egyáltalán festőművésznek nevezhessem magam. A lényeg viszont az, hogy az Indonéziában eltöltött 14 év alatt sokat tanultam, hatalmas ismeretanyagot szerezhettem meg a festészet, valamint Délkelet-Ázsia, ezen belül is Indonézia képzőművészetéről. Így van papírom arról, hogy festőművész vagyok, de mivel mindig is szerettem tanítani, és szerintem a tudás akkor jó, ha át lehet adni, hát így lett belőlem tanár. A Deák Ferenc Gimnázium előtt a Szent Miklós Katolikus Általános Iskolában tanítottam Ópusztaszeren, Bakson, Pusztaszeren és Tömörkényen.
Szép gondolat. Itt van nálunk szeptember óta, és azért már eltelt jó sok idő az iskolából. Hogy tetszik itt nálunk? Milyen itt az élet?
Megmondom őszintén, nekem nagyon tetszik!
Mi a véleménye a programjainkról, a diákokról?
Az éves programok közül eddig még nem sokat láthattam. Amiben részt vehettem az a Gólyahét, illetve a Gólyabál, amik nagyon tetszettek, tényleg le a kalappal, remek programok voltak. Az október 23-ai ünnepség is nagyon jól sikerült, különleges volt. Egy kicsit más volt – de jó értelemben más – mint amikhez én „hozzá voltam szokva” az általános iskolában. A karácsonyi kézműves program is nagyon tetszett, én személy szerint imádok ilyen dolgokkal foglalkozni, hajtogatni, vágni, ragasztani… és annak külön örülök, ha ezt a tudást is továbbadhatom.
Azt esetleg megosztaná velünk, hogy milyen diák volt a tanár úr?
Talán olyan csintalan fajta, ha lehet ezt így mondani.
Akkor lázadó diák volt? Egy igazi lázadó művész?
Is. Általános iskolában rengetegszer kellett újraírnom a füzeteimet, mert teljesen telerajzoltam őket, és ezért sokszor szenvedtem a plusz munka miatt. Főiskola alatt is „lázadtunk”: kiállítást szerveztünk tanáraink tudta nélkül, utólag már persze érthetetlen, hogy ez miért volt lázadás. Indonéziában azzal „lázadtam”, hogy a jobban megbecsült, megfizetett olajfestés helyett a vízfestést, az akvarellfestést propagáltam, azért harcolva, hogy a „papíralapú” művészet is megkapja megérdemelt helyét a múzeumokban, galériákban, és felkeltse a műgyűjtők, műkereskedők figyelmét. Én úgy érzem, elértem a célomat, sikerrel jártam, ezt talán az is bizonyítja, hogy a Jávai Magelang városához közeli híres Widayat múzeum megvásárolta és állandó kiállítása közé helyezte a 12 darabból álló, 9. és 10. századi templomokat ábrázoló akvarell festményeimet. Mondhatom, hogy barátaim, művésztársaim között divatba hoztam az akvarellfestést, bizonyítva azt, hogy papír alapú alkotások is megállják helyüket a magas művészetben.
Említette, hogy építész családból származik. Nem fordult meg a fejében, hogy Ön is építész legyen? Nem volt magán egyfajta nyomás, miután sokan a családjából ezt a pályát választották?
Gyerekkoromban volt időszak, amikor én is építész szerettem is volna lenni, egy évet dolgoztam építészirodában is, és mivel édesapám építész, nagyon sok műszaki rajzot készítettem. De aztán valahogy nem arra vitt az élet. Örülök, hogy a szüleim bölcsen döntöttek, és hagyták, hogy az életemet a saját elképzeléseim szerint irányítsam.
Sok minden máshogy lett volna, az biztos. Jöjjön levezetésképpen pár komolytalannak tűnő kérdés. Mi az a 2-3 könyv, ami megváltoztatta az életét? Szeret a tanár úr olvasni?
Igen, nagyon szeretek olvasni. Az egyik ilyen talán a Kőbe zárt fájdalom (Karel Schulz), ami egy fantasztikusan megírt életrajzi regény Michelangelo életéről. A másik, nos… én valójában az életrajzi könyveket szeretem, ilyen például Van Gogh vagy épp Caravaggio életéről szóló könyv, illetve a Munkácsy Mihály életéről szóló művet is nagyon szeretem. Ez egy kétkötetes regény, a Nap szerelmeséből és az Aranyecsetből (Dallos Sándor) áll. Az életrajzi műveken kívül nekem a Mahabharata Eposz a mániám, nagyon szeretem olvasni, ihletet meríteni belőle az élethez, a problémák megoldásához, valamint az alkotásaimhoz. De azt is bevallom őszintén, hogy már gyermekkoromban is leginkább a művészeti albumokat szerettem nézegetni, szóval a festészet, a képzőművészet szeretete régóta bennem van. Most épp Claire Holt, Melacak jejak perkembengen seni di Indonesia című könyvét olvasom, amely Indonézia művészetével foglalkozik. És természetesen az Indiai eposz, a Mahabharata!
Elnézést kérek, de ezt muszáj megkérdeznem: a tanár úr hisz a földönkívüliekben?
Visszakérdezhetek? Mit nevezünk földönkívülinek? Én biztos vagyok benne, hogy a Földön kívül is lehet élet. Sőt, ezt már elméletben be is bizonyították. Hogy ez az élet milyen, azt nem tudom, talán ez csak szabad szemmel nem látható, nem érzékelhető mikroorganizmusokra koncentrálódik, amely talán egy másik bolygón vagy akár egy üstökös felszínén létezik. Ezt kideríteni, bizonyítani, a csillagászok feladata. De esetleg egy olyan világ, ami értelmes, kommunikálásra és tudás átadására is képes, és itt lenne a közelünkben, vagy ide látogatna, szerintem annak nagyon kicsi az esélye.
Az univerzum hatalmas, és sok még az ismeretlen galaxis, szóval bármi megtörténhet! Visszatérve a festészetre, van kedvenc festője vagy esetleg példaképe?
A kedvenceim? Nos, nagyon szeretem Rembrandt festményeit, rézkarcait, a szecesszióból Gustav Klimtet, az impresszionizmust és Claude Monet munkáit, Van Gogh és Degas alkotásait. A kedvenc médiám, amivel én is nagyon sokat dolgozom, az a vízfestés, az akvarellfestés, innen John Singer Sargent nevét említeném meg. És persze, ott vannak azok az indonéz festőművészek akiket nagyon tisztelek, szeretek, mint Affandi, Basuki Abdullah, Hendra Gunawan, S. Sudjojono, vagy az Indonéziában élt európai művészek, mint Rudolf Bonet, Walter Spies, Adrien Jean Le Mayeur. Valamint azok a kortárs művészek, akikkel én évfolyamtársként együtt éltem, alkottam Indonéziában: Putu Sutawijaya, Bob Yudhita Agung, Bunga Jeruk Permata, Pande Ketut Taman, és még sorolhatnám. Ezek a nevek nekünk, magyaroknak nem mondanak sokat, Ázsiában viszont elismert, megbecsült művészek. Nagy büszkeség számomra, hogy velük együtt koptathattam az iskolapadot.
A művészet célja, feladata az idők során többször is átfogalmazódott. Maga szerint mi a művészet feladat? Mi lehet a célja?
Szerintem a művészetnek rettentő sok feladata, missziója van. Tudást adhat át, szórakoztathat, kritizálhat. Nem csak egyszerűen a szépséget ábrázolhatja, de dokumentálhat, valamint meghökkenthet, elborzaszthat, bemutathat olyan karaktereket, dolgokat, eseményeket, amelyekre esetleg nem figyelünk oda a hétköznapokban, vagy éppen ráébreszthet az élet értelmére. Megmutathat egyéb kulturális, szociális vagy politikai problémákat, és ezekre rávilágíthat. Hogy ezekből mi, mit szűrünk le, az már tőlünk, az egyéntől függ.
Szerintem igaza van a tanár úrnak, a művészetnek tényleg megannyi feladata van. Elérkezve az utolsó kérdésemhez, van valami nagy célja a tanár úrnak a közeli vagy a távoli jövőre nézve? Karrierben, vagy magánéletben esetleg?
Tele vagyok tervekkel, az én problémám az, hogy körülbelül 8-10 olyan cél van mindig magam elé pakolva, amik nagyon fontosak a számomra, és szinte többfelé szétszakadva próbálom mindet maximális eredménnyel elérni. Most kezdek el dolgozni egy önálló kiállítás anyagán. Nagyméretű olajfestményekről van szó, durván 1,5-2 négyzetméteres alkotásokról, és körülbelül 15-20 kép kellene, hogy készen álljak ahhoz, hogy egyáltalán a kiállítás gondolatára ráhangolódhassak. Jövő év novemberében Szegeden a Somogyi Könyvtárban lesz kisméretű akvarelljeimből kiállítás, valamint külföldön is szeretnék összehozni egy bemutatót. Ez az egyik. A másik pedig, amin már évek óta dolgozom, az egy olyan könyvsorozat, ami bemutatja Indonézia művészettörténetét. Ennek már az első két kötete kézirat formájában elkészült, szóval ez is ott lóg előttem. Maradék időmben pedig az eredeti indiai Mahabharata Eposz indonéz nyelven íródott jávai változatának kéziratát fordítom magyarra.
Akkor a tanár úr nagyon széles körben dolgozik, ahogy látom, és tényleg nagy céljai vannak. Köszönöm, hogy ezeket megosztotta velem, és ezzel egyidejűleg a diáksággal is, hisz elmondhatjuk, hogy tartalmas életútja volt eddig, és szerintem ennél csak izgalmasabb lesz. Sok sikert kívánunk!
A beszélgetés után pedig arra is megkértem a tanár urat, hogy mondjon néhány mondatot indonézül:
