Hogy mi is az a slam poetry? Ez az előadói műfaj a nyolcvanas évek közepén jelent meg Marc Kelly Smith kezdeményezésére. A stílus kötetlen, csupán egy szabály van: a slammernek maximum három perce van a színpadon a szavalásra. Ez egy modern költészeti stílus, amely csakis szóban és leginkább élőben hatásos. Nem versfelolvasás, mert a szöveget többnyire fejből mondják, és színpadi elemekkel is tarkítják az előadásukat, de mégsem színházi előadás, ugyanis nincs előre megírt forgatókönyv, és rapnek sem lehet nevezni, mivel nincs alatta zene, és nem szükséges az ütemes lüktetés. Ha a nézőknek tetszett valami, de nem akarják tapsolással megzavarni az előadót, akkor csettintenek, ha pedig valami nem tetszett, akkor a lábukkal dobbantanak.
Készítettem egy rövid interjút három slammerrel, Gömöri Eszterrel, Mészáros Péterrel és Nagy Sándorral, ami által kicsit közelebbről is megismerhetitek ezt a műfajt.
Mit vár a közönség egy slam poetry-esten?
Péter: Ez mindig egy lutri, hogy milyen szövegek fognak elhangzani, kik lesznek a nyertesek, milyen lesz a hangulata. Pont ezért érdekes és izgalmas csinálni. Azért jönnek hónapról hónapra az emberek, mert sosem kapják ugyanazt.
Eszter: Alapvetően a jó szövegekért jönnek el, de vannak olyan fellépők, akiket várnak is. Emellett, ami nagyon erős, és nagyon sokan ki szokták emelni, hogy van az egész rendezvénynek egy olyan atmoszférája, amit más események egyáltalán nem, vagy nem úgy tudnak megteremteni, és ez egy nagyon egyedi dolog.
Sándor: Annak idején én mindig verseket vittem a színpadra, és valahogy azt éreztem, hogy én és a közönség nem vagyunk egy hullámhosszon. Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy ugyanazért járok slam poetryre mint a közönség: hogy szórakozzak. Itt egyébként a szórakozás faktora más: van, aki a szomorú szövegeken szórakozik, van, aki a viccesebbeken. Én szeretem mondjuk a viccesebb oldaláról megfogni a slam poetryt, bár a viccesség nagyon relatív.
Szerintetek minek köszönhető, hogy ekkora sikernek örvend ez a műfaj?
Péter: Valószínűleg annak, hogy egy olyan űrt töltött be a kétezres években, amire nagyon nagy szükség volt, hogy nemcsak online, hanem offline is beszélgessenek az emberek arról, hogy mit írnak, és hogy mi foglalkoztatja őket. Ezt az egészet megküldtük egy erős hype-pal, meg egy erős, izgalmas, új, modern, fiatalos hangulattal, amitől újra menő lett az, ha valaki ír, és ha van véleménye és gondolata a világról.
Sándor: Szerintem nagyon hasonló érzéseket táplálunk a slam poetry iránt, mint mondjuk a szuperhősök iránt. Nem tudjuk, hogy mi az az esszencia, ami miatt így befogadjuk, viszont ez mindig beválik. Egyébként tényleg betöltött egy kommunikációs űrt, ahogy Peti fogalmazott, de erről tényleg reggelig tudnánk beszélni, hogy mennyire szükség van erre a műfajra.
Eszter: Amit én el tudok képzelni, az az, hogy olyan történeteket hallhat az ember, amiket máshol nem, és olyan sűrítésben, olyan prezentálással, ahol máshol egyszerűen nem érhet el. Ez egy nagyon erős közösségkovácsoló dolog. A fellépő mindenkihez beszél, és mindenki a magáénak érezheti azt, amit mond. Nagy hatása van ennek az egész műfajnak, mivel nagyon rövid, hatásos és velős szövegekről beszélünk, és erre az élő kommunikációra meg az efféle történetbefogadásra nagy szüksége van az embereknek, szerintem.
Melyek azok a pillanatok az életben, amik azonnal megfogják a fantáziát?
Péter: Szerintem mindennek ilyennek kéne lennie, minden ilyen pillanatot meg kéne élnünk valahogy. Amit nagyon szeretek, az az, amikor klikkel egy szöveg, és azt mondom, hogy „ú ez az, itt történt valami”, valami olyan energiát kaptam, ami király, amit tovább tudok vinni, amit el tudok raktározni. Amúgy meg, bármi lehet, egy éppen viccesen szálló galambtól, egy nagyon részeg galambon át, egészen olyan galambokig, amelyek galambként funkcionálnak az idő 95%-ában, és a maradék 5%-ban nem galambok.
Sándor: Nekem egyébként van egy hasonlóan hülye, de mégis kicsit személyes válaszom erre. Én nagyon szeretek lejárni a plázához, mert ott lehet etetni a kacsákat, és ez tök vicces szerintem. De ez annyira kikopott az emberekből, hogy foglalkozzanak ilyen mértékben az állatokkal, hogy csak úgy kimenjenek és etessék a kacsákat, szerintem pedig ez egy tök szép dolog. Vannak hattyúk is egyébként, ők szebbek, mint a kacsák.
Eszter: Bármilyen kis apró pillanatok, nagyobb, komplexebb érzések, vagy vélemények azok, amik foglalkoztatják az embert. Az a legkirályabb, amikor egy nagyon apró dologban meg tudja ezt ragadni, akár mint a galambok, vagy akár, mint a kávéfőzés reggelente, vagy akár ha megyek az utcán, és látok egy széttaposott virágot. Ilyen egyszerű, megélhető és nem sokszor elhangzó dolgokról fontos szerintem beszélni.
Önkifejezés vagy szórakoztatás a cél?
Péter: Én arra jöttem rá, hogy a legjobban úgy tudom kifejezni önmagam, ha közben szórakoztatok, mert akkor tudom azt, hogy igazán átment, amire én gondoltam. Ha közben nevetek, és éppen azon gondolkodnak, hogy mi a fenéért nevetek, ennek szomorúnak kéne lennie, akkor elértem a célomat, és kifejeztem magam.
Eszter: Nagyon érdekes volt arra ráismerni, hogy az önirónia kifejezetten szórakoztató. Én sokáig azt gondoltam, hogy nem tudok vicces szövegeket írni, aztán rájöttem arra, hogy a szenvedésem, a bénaságom és a szomorúságom tök vicces tud lenni. Amikor megtalálja az ember ezeket a csatornákat, akkor egyszerre tud önreflektív lenni, és feldolgozni esetleg egy traumát a színpadon, miközben szórakoztat. De nemcsak a vicces szövegek szórakoztatnak, hanem a nagyon mély szövegek is, csak azok egy másfajta szórakozást nyújtanak, viszont arra is igénye van az embereknek. Ez a lényege a slam poetrynek, hogy ugyanúgy megkapom a mély és komoly tartalmakat, mint amikor önfeledten nevetek valamin, ami tök vicces, de lehet, hogy kritikus. Tehát egy hullámvölgy az egész, és szerintem ezt is várják az emberek tőle.
Sándor: Én sem feltétlen tennék relációs jeleket közé. Szerintem 50-50 százaléknak meg kell lennie a szövegben.
