Számunkra talán ijesztő lehet, de a Deák után is van élet, sőt. Krasznai Gíta dalszövegíró, gitáros-énekessel, egykori deákossal készítettem interjút az itt töltött, illetve a ballagás utáni éveivel kapcsolatban.
Hogyan lettél deákos? Milyen orientációjú osztályba jártál?
Mindig is nagyon szerettem utazni és kapcsolódni emberekhez, ezért a nyelv/nyelvek fontosak voltak nekem. Szóval az angol tagozat nem volt kérdés, és ehhez jött később az emelt olasz. Az, hogy miért a Deákba jöttem, az így utólag visszagondolva vicces. Azért, mert az általános iskolai legjobb barátnőm is oda szeretett volna menni – ez egyébként jellemző rám a későbbiekben is. A festészetet is azért választottam a grafika helyett, mert azok, akik a legkedvesebbek voltak számomra az egyetemen, festészetre mentek, és a Metura is egy kedves barátnőmmel együtt jelentkeztünk. Persze az irány mindig megvolt, de fontos nekem a közeg, akárhol is vagyok.
Milyen volt az osztályod? Szeretted?
Nagyon sokszínű osztályom volt, sokféle egyéniséggel és iránnyal, ami, ugye, a négy év alatt egyre jobban kirajzolódott. Ettől függetlenül kötődtek nagy barátságok, és szerintem egészen összekovácsolódtunk, amit azért részben az osztályfőnökünknek köszönhettünk, aki sokat is dolgozott ezen. Érdekes, hogy sokan mentek hasonló irányokba, például az osztály nagy része emelt bioszos volt, és ezen a vonalon maradt később is. Szerettem a Deákba járni, igen. Azt hiszem, sok minden indult el bennem ott csak úgy halkan, ami aztán nagyon fontossá vált.
A sulinkban sok hagyomány van, neked melyik volt a kedvenced? Megvannak még esetleg az évkönyveid?
Persze, minden évkönyv megvan még. És volt is olyan, hogy újra átlapozgattam őket. Főleg az aranyköpéses rész miatt, azokat nagyon bírtam. A gólyatáborból kimaradtam, mert gitártáborban voltam, de azt az első hetet, amikor a felsőbb évesek szivatták az újakat, nem tudtam elkerülni (meg egyébként nem is akartam). Nagyon emlékszem egy mikulásra, amikor a tanárok gyerekeinek adtunk műsort, az nagyon kedves volt. Sajnos, nem emlékszem, hogy kinek a kisfiával játszottam, de arra igen, hogy állandóan arra kért, hogy emeljem fel a hangszórókhoz, hogy megnézhesse benne a nénit, aki énekel.
Hú, hát nem tudom, hogy ez hagyománynak számít-e, de amikor odajártam, szinte már annak is lehetett mondani azt, hogy mindig zenéltem a sulis rendezvényeken. Az biztos, hogy Kiszin tanár úr akkori támogatása az egyik nagyon fontos oka annak, hogy ma zenélek, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Emlékszem minden ilyen alkalomra, az izgulásra és arra is, amikor nem sikerült jól, de mégis biztatott. Sőt, időnként megkérdezte, hogy melyik óra helyett szeretnék próbálni, így azokról kért el, amiket nem annyira szerettem. De ő mutatta nekem Joan Baezt, Simon and Garfunkelt és még sok más olyan fontos énekes dalszerzőt, akik ma is inspirálnak. Izgalmas volt a suli mellett ezt csinálni. Az énekterem olyan volt nekem, mint egy titkos bázis.
Szoktál beszélni Kiszin tanár úrral? Voltál a ballagásod óta a suliban?
Sajnos, nem tartjuk a kapcsolatot, de mindig nagyon megörülünk egymásnak, ha véletlenül összefutunk Szegeden, és alig várom, hogy elvigyem neki a kislemezt, ha kész lesz.
Azt hiszem, egyszer voltam a ballagás óta bent valamilyen öregdiák találkozón. Már nagyon itt lenne az ideje egy látogatásnak, biztos nagy élmény lenne ennyi év után megint az ismerős falak között jári. Most nagyon távolinak tűnik az az időszak.
Mi volt a kedvenc tantárgyad? Elárulod, miért?
Nem tudom, hogy volt-e konkrétan kedvenc tantárgyam, többet is nagyon szerettem. Az tény, hogy a humán vonal mindig sokkal közelebb állt hozzám. Most így azt mondanám, hogy a magyar, a töri és az olasz voltak a kedvenceim. Nagyon bírtam a törikönyvben a forrásokat, emlékszem, volt olyan, hogy előre elolvasgattam őket, annyira érdekelt. A magyart azért is szerettem, mert imádok olvasni, de mindig szeretek ajánlásokat kapni arra, hogy mit érdemes. A mai napig egyébként. És ott sűrűn kaptam ajánlást. És végül is az volt az utolsó olyan alkalom, amikor így rendszerszerűen foglalkozhattam irodalommal. Ha visszamehetnék, biztos rászólnék az akkori önmagamra, hogy figyeljen jobban a verselemzéseknél, mert pár év múlva elkezdek majd dalszövegeket írni, és nagyon hasznos lesz az a tudás. Bár nem hiszem, hogy hittem volna magamnak.
Nagyon kíváncsi lennék, miket szeretsz olvasni? Ajánlanál esetleg valamit a mostani deákosoknak, ami számodra meghatározó volt ennyi idősen?
Persze, mostanában inkább kortársakat olvasok. Ezt már mondtam, de én főleg ajánlások alapján választok könyvet, és nagy szerencsém van azokkal a barátaimmal, akik először nyomták a kezembe Szerb Antal könyveit vagy Hermann Hesse-t vagy Rakovszky Zsuzsát. Nagyon sokáig nekem Michael Ende-től a Momo volt a kedvec könyvem, szerintem a gimiben is. Gyerekkönyvnek tűnik, de én bármikor újra tudnám olvasni. A verseskötetek közül Kemény Istvánnak a Királynál című kötete volt az első önálló nagy élményem. Most Szilasi Lászlótól az Amíg másokkal voltunk című könyvet olvasom, ami már meg is ihletett egy dalt, de ez még titkos. Ő szegedi, a bölcsészkaron tanít és nagyon érdekes a száz évvel ezelőtti Szeged utcáin barangolni a könyve segítségével. De mellette olvasok egy novelláskötetet is, amit pedig karácsonyra kaptam, egy kínai írótól, Ken Liu-tól a Papírsereglet és más történetek címmel, és azt is nagyon élvezem. És hát sajnos, nincs annyi időm olvasni, mint amennyit szeretnék, ezért van egy hosszú várólistám az elolvasandó könyvekről, a következő Krasznahorkai lesz. Nemrég kaptam egy könyvet egyébként a gitártanáromtól, amit pedig zenével is foglalkozó deákosoknak nagyon ajánlok. Ez Kenny Wernertől az Effortless Mastery (sajnos, angolul van, de a Deákban a nyelvoktatás úgyis erős).
Mióta zenélsz? Játszol még valamin gitáron kívül? Ha nem, szeretnél?
Hat évesen kezdtem el zongorázni tanulni, és hat évig zongoráztam. Viszont mivel arra a szüleim írattak be, azt éreztem, hogy kötelező, és nem annyira szerettem. Pedig a tanárom nagyon akarta, hogy konziba menjek. Aztán egy évvel később, tizenhárom évesen eldöntöttem, hogy megtanulok egy Beatles-dalt. Apukám kicsi korunk óta nagyon sokat gitározott nekünk, szóval megkértem, hogy tanítsa meg ő. De a Beatles-dal után, (amit egyébként életem első „fellépésén” is játszottam: a Deákban, első évesként egy ének órán) rájöttem, hogy családtagoktól nehéz hosszú távon tanulni, főleg kamaszként, ezért elkezdtem gitártanárhoz járni – a Deákos évek alatt végig nála tanultam. A gitáron kívül mindig beleszeretek egy-egy új hangszerbe, de aztán mindig lebeszélem magam, mert éppen elég egy hangszeren tanulni szerintem. Ettől függetlenül sajnos, összevásároltam már sokféle hangszert, de a fő mindig a gitár marad.
Ha jól tudom, a Szegedi Tudományegyetem képzőművész szakára felvételiztél. Nehéz volt bekerülni? Rajzolni is szeretsz a zene mellett?
Igen, festészetre jártam. Az érettségim jól sikerült, de nagyon el is fáradtam, és már akkor is szívesebben zenéltem, vagy rajzoltam, ha volt időm rá. Anyukám festőművész, szóval a képzőművészetnek is van hagyománya a családban. Nekem akkor már nagyon mehetnékem volt, Indiába akartam utazni. Őszintén szólva nem gondoltam át túlságosan a döntést egyetemügyben, a szüleim csak úgy engedtek ki, ha már felvettek valahova, és ez volt a legkézenfekvőbb. Aztán ki is mentem fél évre Indiába, és csak egy évvel később kezdtem a rajz tanszéken, ahol festészetet tanultam, de a diplomamunkám ott is egy hangszer volt. Egy egyedi tervezésű és kivitelezésű, félig kerámia, félig fa hangszer, amit az akkori gitártanárommal, Matthew Mitchellel készítettünk. Szeretek rajzolni, de teljesen máshogy, mint ahogy zenélni szeretek.
A ballagásod óta elég sok minden történt veled: megjártad Indiát, kiadtál egy saját lemezt, elvégezted az egyetemet… Mit gondolsz, mindez milyen hatással volt rád? Milyen érzés ezekre visszatekinteni?
Természetesen nagyon jó érzés visszagondolni minderre. Az biztos, hogy India rengeteget formált rajtam, és a lehető legjobbkor jött. Az időzítésekben nagyon szerencsés vagyok. Rengeteget tudnék mesélni róla: az ashrami életről, a hajnali jéghideg fürdőkről, majmokról, templomokról, a szemétszedésről és a dél-amerikai közösségről, akikkel végig együtt mozogtam kinn, de inkább most el sem kezdem. A lemez pedig India után nagyon természetesen jött. Tele élményekkel és dallamokkal ismertem meg azokat a barátaimat, akikkel felvettük a lemezt, és akikkel sokat koncerteztünk is utána.
A verseny, amin díjazottak lettetek az együtteseddel – amihez gratulálok! – versek megzenésítéséről szólt. Mit gondolsz az alapkoncepcióról? Mi alapján választottátok a Tandori Dezső-verset?
Köszi! Hát, ez érdekes dolog, mert én nagyon félve, előítéletekkel álltam hozzá kezdetben a versmegzenésítéshez. Továbbra sincs benne nagy tapasztalatom, de azért elmondom, hogy miért voltak, vagy vannak kettős érzéseim. Amikor megtaláltam a pályázat kiírást, kicsit féltem attól, hogy tudnék úgy zenét rakni egy annyira koncentrált dolog mögé, mint egy vers, hogy ne vegye el a szavak jelentőségét. Mert egy dalban kell, hogy helyet adjon egymásnak a zene és a szöveg – egy dalszöveg ennek tudatában íródik. A vers viszont már önmagában egy teljes egész. A Tandori-vers azért is tetszett, mert azt éreztem, hogy olyan absztrakt és nyitott, mint egy akkord, vagy egy dallam és így kiegészítheti egymást a kettő. Biztosan lehet népszerűsíteni így a verseket. Egyébként Dévényi Ádám sok Tandori-verset zenésített meg gyönyörűen. A legjobb az lehet, amikor egy költő ír direkt dalszöveget.
Kikkel léptél fel? Milyen a kapcsolatod a húgoddal? Sokat zenéltek együtt? Honnan ismered a többieket? A verseny idejére álltatok össze, vagy ti egy csapatot alkottok egyébként is?
A Tandori-verset egy kedves barátommal, Albert Péterrel vettük fel, akivel évek óta dolgozunk már a saját dalaim felvételén és egy kislemezen, ami hamarosan kész is lesz. Effektezte, szintit vett fel rá, és ő csinálta az összes utómunkát. Szabados-Tóth Bálint, a basszusklarinétos is régi barát, aki a készülő lemezen több dalban is játszik. A döntőbe és a tévéfelvételre Bálint nem tudott jönni, ezért keresnem kellett egy másik basszusklarinétost, ami nem olyan könnyű, mert nem játszanak túl sokan ezen a hangszeren. Szóval az összes pesti és szegedi zenész ismerősömet felkerestem, és így találtam meg végül Palatinszky Mártont, Palát. Tehát vele végül is a verseny hozott össze, de azóta is van egy projektem vele. A húgommal nagyon szeretek együtt zenélni, hasonló a hangunk, és mindig nagyon vidámak a közös zenélések. Így ez a formáció nem létezik együttes szinten, de én szeretek egyébként is inkább projektekben gondolkozni, és ahhoz megtalálni azokat az embereket, akik a legjobban tudnak azonosulni vele.
Ha nem túl tolakodó, akkor megkérdezhetem, mik a terveid a jövőre nézve? Új lemez ezek szerint?
Igen, készül az új lemez már jó rég óta. Ha jól számolom, két éve. Sok-sok dal lett félretéve vagy kidobva, és nagyon sok új született, de a nyáron, ha minden igaz, kész lesz. Nagyon várom már, mert ez egy időszak lenyomata, és kicsit olyan az elengedése vagy megosztása, mint egy szertartás. Addig nehéz teljesen új dolgokat csinálni, amíg ez még velem van.
Mit tanácsolnál a mostani deákosoknak? Mondjuk, amit talán jó lett volna neked is hallani ballagás előtt.
Hm, lehet, hogy nem leszek annyira népszerű ezzel a tanáccsal, de én örültem volna, ha nekem ezt tanácsolja akkor valaki: Szerintem nem kell egyáltalán sietni, egy-két év se számít annyira, de az nagyon fontos, hogy azt csináljuk, amit a legjobban szeretnénk, még ha nagyon sok munka is kell hozzá, és ki kell hagynunk egy évet vagy el kell költöznünk, vagy ilyesmi. Mert az a jó, ha szenvedéllyel tudjuk végezni a dolgunk. Én se tudtam akkor még, hogy pontosan mit szeretnék, annyi minden érdekelt, de szerintem tök jó, ha valaki bármikor tud váltani, és nem köt kompromisszumot.
