Vízesés emelkedik le a mézforrásból,
minden szivárványzik a vízforrástól,
nyalókavirágok eresztik ki puha léptük,
borostyán habcsókméhek szállnak le elébük
a rét gyermekkor-ízű rózsaszínbe burkolózva pompázik,
és érzések tűnnek elő
erősebbek, mint amit eddig ember érzett.
Mosoly-mámor tör elő az arcocskákon,
szerelempuha finom mézeskalács a szeretet melegíze,
beférkőzik a gyermek-felnőtt lelkébe,
ahogy körültekint a tájon, a gyönyörűszép cukorvilágon.
Lassan olvad az érzés, amikor látom,
úgy érzem, utam újra a csodavilágban járom,
Szemeid kulcsként nyitják a láthatatlan falat,
a kaland és a gyermekkor édességét,
mintha újra megkóstolhatnám, látnám.
Így érzem, amikor szemed világmélyébe
egy másodpercre elveszve
veszek bele.
De szódapatakom cukorködét,
szemem külső óvó lebenyét,
vattacukor-bárányfelhőim mindenét,
a cukorkirályságom melegét,
megmérgezte a citrom savanyúsága:
a valóság hírhedt álnoksága, és a világom íze elfoszlik, akár a gyerekkor…
Lábam a keserűségben felbotlik, és nézem,
ahogy a réten, te cukorpillangóm, tüneményem,
többé nem leszel,
de így is itt vagy…
csak máshogy-másként-másba…
cukorország immár savanyú cukorpillangó-rajába.
Schulcz Károly 12. d
