Ti küldtétek – Schulcz Károly verse

209
Fotó: Unsplash, Debby Hudson

Vízesés emelkedik le a mézforrásból, 
minden szivárványzik a vízforrástól, 
nyalókavirágok eresztik ki puha léptük, 
borostyán habcsókméhek szállnak le elébük
a rét gyermekkor-ízű rózsaszínbe burkolózva pompázik, 
és érzések tűnnek elő             
erősebbek, mint amit eddig ember érzett.     

Mosoly-mámor tör elő az arcocskákon,                                          
szerelempuha finom mézeskalács a szeretet melegíze, 
beférkőzik a gyermek-felnőtt lelkébe,                      
ahogy körültekint a tájon, a gyönyörűszép cukorvilágon. 

Lassan olvad az érzés, amikor látom,                                               
úgy érzem, utam újra a csodavilágban járom,                      
Szemeid kulcsként nyitják a láthatatlan falat,                      
a kaland és a gyermekkor édességét, 
mintha újra megkóstolhatnám, látnám. 

Így érzem, amikor szemed világmélyébe                  
egy másodpercre elveszve 
veszek bele. 

De szódapatakom cukorködét, 
szemem külső óvó lebenyét, 
vattacukor-bárányfelhőim mindenét, 
a cukorkirályságom melegét, 
megmérgezte a citrom savanyúsága: 
a valóság hírhedt álnoksága, és a világom íze elfoszlik, akár a gyerekkor…  

Lábam a keserűségben felbotlik, és nézem, 
ahogy a réten, te cukorpillangóm, tüneményem, 
többé nem leszel,                                           
de így is itt vagy… 
csak máshogy-másként-másba… 
cukorország immár savanyú cukorpillangó-rajába.

Schulcz Károly 12. d

HAGYJ VISSZAJELZÉST

Ide írd a hozzászólásod!
A neved helye
This site is protected by reCAPTCHA and the Google Privacy Policy and Terms of Service apply.