Interjú az idén nyugdíjba vonuló Magyar Csaba tanár úrral, iskolánk egyik alapítótanárával

631

Iskolánk egyik legvidámabb tanára idén vonul nyugdíjba, az itteni 30 év után egy új időszak kezdődik számára. Elkaptam pár kérdésre, hogy meséljen nekünk az eddigi életéről egy kicsit.

Fotó: Magyar Csaba tanár úr

Hogyan alakult ki a művészet iránti szenvedélye?

Hogy honnan jött? A Kis Ságváriba jártam, és ott volt egy tanárnő, Szűcs Árpádné, aki odafigyelt azokra, akik szerettek rajzolgatni. Én pedig mindenféle ábrát rajzolgattam és ezekre azt mondta, hogy eddig jó, csak ennél több kell, ha, ezzel szeretnék foglalkozni. Adott feladatokat, amiket megoldottam, simogatta a buksimat, hogy „Nagyon ügyes vagy!”, és kinéztünk egy célt. Ez még hetedik osztályban történt. Azt mondta, hogyha még nyolcadikban járnék valami szakkörre, akkor jó lesz. El is jártam a Tábor utcába a Király-König Péter Zeneiskolába. Ott az egyik felében volt a zeneiskola, a másik felében egy rajzszakkör, amit Vlasics Károly vezetett. Ide vitt el és íratott be édesapám, így nyolcadik osztályban ide jártam hetente kétszer. Ott ismerkedtem meg a Munkácsy Mihály-díjas szobrász Tóth Sándorral, aki később a Tömörkényben tanárom lett, és aki a múlt héten halt meg éppen. Tanítani pedig mindig csak az igazat, a színtiszta igazat szabad – ez az örök igazság volt hitvallása, amit örökre megjegyeztem.

Részvétem. Még régebben említette, hogy fogtechnikusi végzettsége is van. Az hogyan jött? Mivel mondta, hogy már hetedik osztály óta rajzol….

Hát igen. A gimnázium elvégzése után dönteni kellett, hogy most mi legyen, merre vegyem az utamat. Azzal a háttérrel, amit ott kaptunk, tehát a rajz és a szobrászat szeretete, nagyon jó dolog volt annak, akiben volt még egy olyan plusz, egy kis zsenialitás, ami lehet, hogy belőlem akkor még hiányzott. Akik meg merték kockáztatni a Képzőművészeti Egyetemet – akkor még főiskola volt -, jelentkeztek, és többszöri megmérettetés után, ha felvették őket, akkor örültek, ha nem, akkor újra próbálkoztak. Én úgy döntöttem, hogy majd később megpróbálom. Ketten mentek a szobrászok közül képzőművészetire, az egyiket vették fel, a másiknak csak harmadik próbálkozásra sikerült bejutnia. Az osztályunkból (mivel egy iparművészeti osztály több szakból állt – volt kerámia, grafika és szobrászat, valamint évek múltán hozzácsapták még a textil szakot is) kb. 4-5 embert vettek fel a 29-ből. A többiek szétszóródtak, mindenki valami mást csinált. Nos, ugye, el kellett dönteni, hogy mitévő is legyek, és ott volt a fogtechnika, ami egyfajta szobrászat. A fogklinikára jelentkeztem, és ott voltam két évet mint fogtechnikus inas. Majd utána még három évig a fogtechnikán dolgoztam. Én nagyon szerettem a fogtechnikát is, csak volt bennem valami más is. Egy olyan plusz, hogy vissza kellett térjek a rajzhoz. Akkor jött a főiskola. Helyesebben, ez előtt volt még egy „szédülésem”. Több barátom is jogásznak, orvosnak ment, és elkapott a fogtechnikusláz mellett a fogorvosi láz is. Ha már fogtechnikus vagyok, akkor mi lenne, ha a fogorvosit venném célba, azzal a háttérrel, ami már megvolt. Elkezdtem a biológiát és a fizikát tanulni, de a fizika nem nagyon ment. Egyrészt nem tanultam, másrészt meg nem vettek fel. Háromszor próbáltam meg a fogorvosit, és mind a háromszor 1-2 ponttal voltam alatta a ponthatárnak. Az utolsó felvételinél még beadtam a Tanárképző Főiskolára is a jelentkezésemet. A biológia az adva volt, a rajz meg jött magától. A főiskolán biológiából és rajzból kellett felvételizni. Hát, szerencsésen elvégeztem, mint biológia-rajz tanár. Itt jött vissza az, amit gimnáziumban kihagytam. Már tanítottam, mikor felvételiztem a Képző- és Iparművészeti Főiskola kiegészítő szakára. Ez olyan volt, hogy akik tanárok voltak, azoknak lehetett kiegészítő szakra jelentkezni. Festő-restaurátorra adtam be a jelentkezésemet. Egy hétig Pesten az egyik csoporttársamnál laktam, mivel naponta mentek a felvételik. Sajnos, a 117 jelentkezőből csak 10-et vettek fel. Három teremben folytak a vizsgák, vagyis egyfolytában a rajzoltattak minket. Már akkor halálra volt ítélve az egész, mikor megláttam az embereket, és a szünetben körbement mindenki megnézni, hogy a többiek mit csinálnak. Leesett az álla az embernek. 682 stílusban adták elő, és mindenkinek nagyon jó volt a munkája. Ilyenkor az ember is próbálja magát hova tenni, hogy lehet, hogy ő itt labdába sem rúg. Nyilván voltak protekciósok is. Abban az időben, ha a valakinek a valakijének a valakije vagy, akkor valószínű, hogy bekerülsz. Én nem tudom, hogy abból a 10-ből hány volt tényleg zseniálisan tehetséges, és azért vették fel, mert tényleg megérdemelte, vagy esetleg sógor, koma, jó barát, ismerőse segített neki ebben. Sajnos ÉN nem kerültem be a rajz-kiegészítőre. A főiskolára viszont igen, amit, mint említettem el is végeztem. Az első munkahelyemen a Dugonics Általános Iskolában nem volt szükség biológiatanárra. Ott egyébként 8 évig dolgoztam.

Fotó: Magyar Csaba tanár úr

Hogy került az éppen induló Deák Ferenc Gimnáziumba?

Itt jön az, ami az évkönyvben már benne van, hogy amikor az iskola elkezdett épülgetni, akkor beszélgettem egy ismerősömmel, és hosszas beszélgetés után azt mondta, ezt kell megpróbálni, mivel gimnázium, és ez teljesen új dolog lesz. A legjobb itt a környéken, és kéttannyelvű ráadásul. Hála Istennek, felvettek. Itt sem tanítottam biológiát, csak rajzot. Dr. Kovács László, az akkori igazgató megbízott egy feladattal, amit elég jól megoldottam. Azt az emblémát kellett elkészítenem, amit most is használunk az iskolai fejléces papírokon. Ez volt az egyik feltétele annak, hogy felvegyen. Persze, beszélgettem is vele kb. 10-15 percet, és utána azt mondta, hogy majd értesít. Értesítettek is, szinte ugráltam örömömben. És mikor elkezdődött az iskola, az akkoriban nagyon-nagyon más volt. Most, ha visszacsöppenne az ember, akkor csodálkozna, hogy mekkora lendület volt, és mindenki mekkora örömmel jött az iskolába. Mi takarítottuk ki az iskolát, hordtuk a bútorokat, padokat meg a székeket. Vakartuk a festéket a kövezetről, pucoltuk az ablakokat stb… szó szerint! Kicsit más volt az elvárás, de más volt a hozzáállás is. Itt zajlott az élet, komolyan mondom, mint egy hangyaboly, úgy nézett ki az iskola. Fél házzal indult, mert nem teljes gyereklétszámot  vettek fel, hanem csak úgy „lopkodták” a gyerekeket innen-onnan, más gimnáziumokból. Kb. 300-400 gyerekkel, talán 450-el indulhatott be az iskola. Csak később töltötték fel így duplájára.

Érdekes… Eltelt már 30 év.

Bizony, eltelt 30 év. Ugyanazzal a lendülettel dolgozom, szeretek tanítani. Néha voltak olyan dolgok, amelyekkel nem értettem egyet, vagy elgondolkoztattak kissé bizonyos fejlemények, de a vége mindig az lett, hogy érdemes… továbblépni. A rajzóra nem olyan, mint mondjuk egy matematikaóra, vagy egy történelemóra. Ott nagyjából mindig ugyanazt az anyagot kell leadni. A rajz alakítható olyan képlékeny, amit a diák hangulatához, pillanatnyi fizikai állapotához kell igazítani. Például, ha több időt igényel egy feladat, akkor lassítunk, ha valaki nem tud úgy dolgozni, lemarad, akkor segítek. Lehet, hogy dupla annyi idő alatt csináljuk meg, de legalább élvezik a gyerekek. Ez olyan pihentető. Sikerélmény jut mindenkinek. Itt a diák nagy valószínűséggel nem stresszes. Legalábbis remélem, hogy órán nem adok rá okot, még akkor is, ha rászólok, hogy tegye el a telefont, vagy most éppen ne a házi feladatot írja. Nyilván vannak olyanok, akik nem látják meg bennem a „lágy szívű kántort”, és így, vagy úgy bepróbálkoznak mindenféle huncutsággal, de hát, kérem, ilyen a DIÁK! Volt már rá példa, hogy valaki azt mondta, hogy ő fog felelni a következő órán, mert billeg a léc, és átnézheti-e az anyagot. Mondtam, hogy „jól van, akkor tanuljál, nehogy rajtam múljon az a jegy, amivel javíthatsz”. Utána természetesen bepótolta a rajzot, de akkor éppen lehet, hogy ez egy nagy segítség volt neki, hogy óra előtt még egyszer átfutotta az anyagot.

Mi fog a legjobban hiányozni az iskolából?

A levegő! Ami jön be az ablakon a Krúdyból, és rögtön tudom, hogy éppen dolgozatot írnak rántott húsból vagy mondjuk paradicsomszószból, mert 30 éven keresztül egyfolytában ömlik be a Krúdy-illat. A főzőcskézések, igen… De megszoktam, már nem zavar.

Van valamilyen különleges gondolata a diákjainak búcsúzóul?

Amivel szeretném a diákjaimat biztatni, az, hogy érdemes a rajzzal foglalkozni kikapcsolódásképpen. Nem biztos, hogy itt a gimiben úgy ment egyeseknek a rajz vagy festés, ahogy elvártam volna, ezért voltak, akik otthon még egy kicsit próbálkoznak. Azt is tudom, hogy el van foglalva, minden más sokkal fontosabb dologgal, különórák a továbbtanulás, iskolában tanulni kell, otthon tanulni kell, meg kell felelni az elvárásoknak mind a négy évben, hogy utána egy értékes érettségit tudjanak tenni, vagy egy megfelelő felvételit érjenek el. Az érettségi mindenhol alap, ahogy a nyelvvizsgák is. Ha esetleg mégis kikapcsolódni akar, akkor a szabad egy órájában firkálgathat kicsit, rajzolgathat vagy esetleg festegethet. És ha nem lesz olyan jó, majd legközelebb jobban sikerül. Később is elő lehet venni ugyanazt a rajzot, vagy lehet egy teljesen újat kezdeni. A lényeg az, hogy az alatt az idő alatt, amíg rajzzal foglalkozik, addig kapcsoljon ki. Addig is nincs a kezében a telefon, csak az ecset vagy a „Bűvös Faber-Castell ceruza”.

Fotó: Magyar Csaba tanár úr

Ez kedves. Kit tart a tanár úr a példaképének?

Mármint, hogy kit szeretek?

Nem feltétlenül, lehet ez rokon vagy esetleg egy ismert történelmi/művészeti személyiség.

Természetesen hazudnék, ha nem ezt mondanám, mivel mindenki tudja, hogy Leonardo da Vincit imádom a legjobban. A zsenialitása és a szerteágazó tevékenysége miatt. Az igazi polihisztor, egy igazi „Messer Dilettante” (ami ma eléggé negatív értelmet nyert, de 500 évvel ezelőtt pozitív volt), aki abszolút mindenhez értett. A neten százszámra találhatunk tehetségeket, akik szerényen és csendesen alkotnak. Ahogy kezelik a ceruzát, a festéket, a szobrokat, szóval nem csak egy Leonardo van, hanem rengeteg. De én magát az „eredetit” szeretem. Viszont csodálkozom azon, hogy milyen tehetséges emberek élnek köztünk, akik legalább olyan bravúrosan kezelik a ceruzát vagy az ecsetet, mint a nagy Ő. Ha ők éltek volna 500 évvel ezelőtt, akkor tényleg sok Leonardo élt volna. Itt a Deákban is volt egy-két tehetség a 30 év alatt akikre nagyon büszke vagyok. Bozsó Melinda, Szabó Orsolya, Makk Péter, Burg Balázs, Farle Lilla, Dezső Gizella, Iván János… és még a fotósokról nem is beszéltem, akik minden évkönyvben mély lábnyomokat hagytak. Köszönök mindent!

Van még valamilyen hobbija a rajzoláson kívül?

Hobbim volt, de már sajnos 7 éve nem az. Hetedikes korom óta tollaslabdáztam különböző helyeken. Rendesen, sportklubban is. A JATE SC-ben, utána a Ságváriban. Ez az a sport, aminek fizikai állóképességemet köszönhetem. Minden vasárnap 2 óra hosszát a kollegákkal itt, a Deák sportcsarnokában versenyszerűen páros tollaslabdáztunk. Azért szűnt meg, mert az iskolafenntartó ehhez különböző feltételeket szabott. Most majd valami mást keresek, lesz másik hobbim, lehet, hogy lovagolok, kerékpározok vagy maratont futok, vagy csak úgy üldögélek és kávézgatok a Reök teraszán (hobbiból), esetleg újra tollaslabdázni fogok… de egyedül!

Hajrá tanár úr! Utolsó kérdés: Édesszájú, vagy inkább a sós ételeket szereti?

Hát az igazság az, hogy a kedvencem, amit bármikor meg tudok enni, az a tejberizs narancslekvárral. Szóval tejberizs, amit nyakon öntök tejjel, hogy ne legyen olyan tömör, majd kesernyés narancslekvárral megtetézve. Na, ebből egy fazékkal meg tudok enni.

Nos, legyen ez a végszó. Köszönöm a tanár úrnak az interjút, és reméljük élvezni fogja a nyugdíjas éveit. Mindig várjuk majd vissza egy kis nosztalgiázásra a Deák folyosóira és tantermeibe.

HAGYJ VISSZAJELZÉST

Ide írd a hozzászólásod!
A neved helye
This site is protected by reCAPTCHA and the Google Privacy Policy and Terms of Service apply.