A Honeybeast zenekar országszerte ismert, de azt csak kevesen tudják, hogy az együttes néhány tagja a Szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban tanult. Kővágó Zsolttal, az együttes szintetizátorosával és Lázár Tiborral, a basszusgitárossal készítettem interjút arról, hogy milyen is volt régen a deákos élet, és hogyan jutottak el oda, ahol most vannak.
Milyen gyorsan szoktatok bele a deákos életbe?
Tibor:Én elsősorban az angoloktatás miatt választottam ezt az iskolát, meg a nővérem is ide járt, és sok jót hallottam tőle. Nekem eleinte kicsit nehezen ment a beilleszkedés, mert általános iskolából nagyon jó osztályközösségből jöttem, és így nehezebb volt a kiszakadás, de elkezdődött a tanév, és itt is kialakult egy nagyon jó és összetartó csapat, ezután már viszonylag könnyen ment.
Zsolt:Én nem nagyon szerettem az általános iskolámat, túlságosan katonás volt. Ahhoz képest a Deák a szabadság szigete volt.
Mi volt a kedvenc tantárgyatok?
Tibor:Szerettem az ének-, a média- és a rajzórákat, bár rajzolni nem tudtam, Magyar Csaba tanár úr elnézte nekem a pálcikaembereket, de a matekkal, a fizikával és a kémiával sose békültem ki, viszont attól még szerettem, csakis a Tóth Julianna tanárnő miatt. Kiszin tanár úr mellett Ő volt még nagyon meghatározó személy számomra.
Zsolt:Én a matekot nagyon szerettem ésazt hiszem, hogy mindent elmond Balogh István tanár úrról, hogy a fél osztály – humán! – 5-öst írt az érettségin. Pappné Török Edit tanárnő angolóráit is nagyon szerettem.
Milyen tanulók voltatok?
Tibor:Igazából rólam annyit, hogy kilencedikben első félévben megbuktam matekból…, de utána már felfelé vezetett az út. Hát, az első évem tényleg nem sikerült valami jól, nagyon elkapott a lázadás, de aztán tizedikre összeszedtem magam, négyes tanuló voltam.
Zsolt: Az érettségim nagyon jól sikerült… színötös lett, de egyébként elég széles dinamikán mozgott a tanulmányi eredményem. Volt olyan is, amikor erősen hármasra álltam.
Mi a legkedvesebb emléked, ami az iskolához fűződik?
Tibor:Az egyik legjobb élményem az egy olaszországi kirándulás volt, amit az iskola szervezett. Az az út nekem egy elképesztően nagy élmény volt. Tanárok vittek ki, és két évfolyamból lehetett rá jelentkezni, mi Rómáig mentünk le.
Zsolt:Ilyen kirándulás nekem is volt, de mi Skóciába mentünk Pappné tanárnő szervezésében. Odafelé Brüsszelen keresztül, felmentünk Nagy-Britannia keleti oldalán lejöttünk a nyugati oldalán és Párizson keresztül jöttünk haza. De az egyik legkedvesebb emlékem az a sulizenekar, a fellépések, a karácsonyi estek. A legemlékezetesebb fellépésem az volt, amikor Kiszin tanár úr megengedte, hogy egy szál zongorával énekeljek valamelyik esten.
Mi volt a legnagyobb csíny, amit meg mertetek tenni?
Tibor: Én elsőben elég rossz gyereknek számítottam […] Az olaszországi kirándulás meghatározó volt, de az olasz nyelv már annyira nem. Én franciát akartam tanulni, de ezt kaptam második nyelvnek, és bennem volt egy ilyen örökös lázadás, hogy márpedig én nem akarok olaszt tanulni. Tehát most konkrétan egy olasz mondatot se tudok elmondani. Ez az egész negyedikben csúcsosodott ki, és volt olyan 2-3 hét, amikor tüntetőleg nem jártam be az olaszórákra, amik hetente háromszor voltak. A többiek mentek fel órára, én lementem a büfébe, ettem a kis kókuszgolyómat, elvoltam, hallgattam a zenét. A tanár mindig kérdezte a
többieket, hogy én hol vagyok, és valahogy mindig beteg voltam. Ez három hét után feltűnt a tanárnak, főleg, hogy a folyosón összefutottunk egy párszor. És egyszer három hét után a tanár bement a terembe, és látta, hogy nem vagyok ott, és elindult megnézni az iskola népszerűbb helyeit. A büfével kezdte, szóval annyira ügyesen nem tudtam elbújni. Nagy jelentőségteljes léptekkel odajött hozzám, és azt mondta, hogy „Maga most velem jön!” felmentem, elmentünk a teremig. Egy szót nem szólt, bementünk a terembe, mindenki csak nézett, gyakorlatilag megállt a kés a levegőben. Leültünk, rám nézett és azt mondta: „Hát akkor szerintem erről nem kell beszélnünk.” és folytatta az órát. Onnantól kezdve éreztem, hogy elértem egy határt, amin nem érdemes túl mennem. Többet bukhatok, mint nyerhetek, úgyhogy ott vége lett a lázadásnak.
Zsolt:Nekem egyszer sikerült Kiszin tanár urat nagyon feldühíteni, amikor megtiltotta, hogy lemenjünk próbálni a zenekarral, de mi természetesen lementünk, és valami nagyon nagy bulit sikerült összehozni. Csak amit utána kaptunk, azt … hát azt inkább hagyjuk.
Mikor és minek a hatására kezdtetek el zenélni?
Tibor:Én olyan tizenegynéhány éves lehettem, amikor elkezdtem zenélni. Az első élményem a zenével kapcsolatban az a gitár volt. Van egy barátom, akivel a szüleinken keresztül lettünk jóban. Idősebb nálam, és Ő akkor volt ebben a lázadó tinikorszakában, amikor én 11-12 éves lehettem, és Nirvanás pólóban elkezdett gitározni. Emlékszem, volt egy akusztikus gitárja, és azon elkezdte tanítani a Nirvanától a Come as you are-nak a gitárriffjét. Ez volt az első dolog, ami elindított. Aztán egy darabig tanultam klasszikus gitározást. 13 éves koromban jött az, hogy na, akkor csinálunk zenekart az ottani haverokkal, és körülbelül 6-8 évig együtt volt ez a zenekar.
Zsolt:Én olyan sokat nem zenéltem a Deák előtt, viszont az oviban rohangáltam a Süsü betétdalát énekelve. Úgyhogy szüleim be is írattak zeneoviba, hogy ebből a gyerekből még lehet, hogy lesz valami. Aztán, azt hiszem, 13 éves lehettem, amikor kaptam a nagynénémtől egy Ákos-lemezt, ami egyébként totális félreértésen alapult, mert akkoriban kezdődött a zenei érdeklődésem, és néztem a Vivát, és mindig, amikor belépett a szobába nagynéném, akkor Ákostól az Ölelj meg újra című dal szólt, és valamiért összerakta a fejében, hogy én szeretem Ákost, és nekem Ákos-lemezt kell vennie, holott én utáltam azt a dalt. Aztán teljesen rákaptam arra a lemezre, meg az összes többi Ákos- és Bonanza Banzai-lemezre, és ezen a vonalon jött az, hogy én szintizni szeretnék. És akkor valahogy a klasszikus zongorát, azt meg kellett kerülni.
Hogyan ismertétek meg a Honeybeastet?
Tibor:Hát… én úgy kerültem be, hogy említettem, volt az a zenekarunk, és minket 2006 környékén felkért Czutor Zoli, hogy játszunk a Kisszínházban, ott rendeztek egy darabot, aminek az alapját a Mechanikus narancs című könyv – amiből Stanley Kubrick csinált filmet – adta. Gyakorlatilag azt a regényt ott színre vitték, és Czutor Zoli írta a zenéjét. Na, és mi ott zenéltünk, és ott látott minket zenélni Bencsik Kovács Zoli, (a Honeybeast vezetője, dalszerzője és gitárosa) és onnan látott engem is zenélni. Akkor még a HoneyBee, abban a formációban, ahogy volt működött, és három évvel később a basszusgitáros, (aki egyébként Kiszin tanár úrnak a fia), kilépett, mert meghívták a Ganxta Zolee és a Kartellbe basszusgitározni, és engem ajánlott a saját helyére. Plusz, Zolinak is eszébe jutottam, mert ott látott, a Mechanikus narancsban.
Zsolt: Anyukám könyvelt mindenfelé, többek között, azt hiszem, a Dolcéban, ahol Bencsik-Kovács Zoltán szintetizátort tanított. A temetőtől balra volt egy textilipari suli, és ő ott magyar–ének szakos tanár volt, és ott, a földrajz szertárban tartott nekem órákat. Úgyhogy így, ilyen külön utakon szerzett nekem kontaktot anyukám. És akkor így Zolinál elkezdtem szintit tanulni. Kb. pont ekkor alakult a zenekar, de még HoneyBee néven, amikor én hozzá kerültem. Úgyhogy én járkáltam HoneyBee koncertekre.
Okozott-e gondot/feszültséget a fellépéseket összeegyeztetni a magánélettel?
Tibor:Hát nem is tudom…szervezettség, meg partner kérdése, meg egyebek, de nyilván szándék kell hozzá, hogy megoldja az ember. Nekem van egyébként egy két és fél éves kislányom, nyilván tőle is sok időt elvesz ez, hogy én azzal foglalkozom, amivel. Viszont a zenélés – legalábbis ahogy mi csináljuk – nagyon hektikus. Bizonyos hónapokban rengeteg időt igénybe vesz, például nyáron, sőt, főleg nyáron. Viszont vannak olyan hónapok, amikor szinte egyáltalán nem vesz igénybe semmi időt, mert mondjuk leállás van. Ezt úgy mondom, mintha gyár lenne, de tényleg hasonlóan működik, például most januárban semmit sem csinálunk.
Zsolt:Nekem a magánéletemmel inkább összeegyeztethető, mint a tanulmányaimmal. Jazz-zongorát tanultam-tanulok a Székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán – ami már egyetem lett közben – kisebb-nagyobb szünetekkel. Szóval, azt nagyon nehéz megoldani, hogy Pesten élek, Fehérvárra járok egyetemre, Szegeden próbálunk, megyünk turnézni; és nem is tudom, ez egy kicsit nehezen összeegyeztethető.
Mik a céljaitok a jövőre nézve?
Tibor:Az Aréna az egy olyan pont volt, amiről már évek óta beszélgettünk. Eleinte csak poénként, hogy “Na majd az Arénában…” Aztán egy idő után, amikor már kezdett úgymond elérhető közelségbe kerülni a dolog, akkor már egy kicsit feszültebben poénkodtunk vele, “Na, MAJD az Arénában…” Aztán egy éve lett meg ez az időpont, hogy akkor tényleg lesz egy koncertünk az Arénában. Ez egy nagyon nagy cél volt, most kicsit elfogytak a célok, van egy ilyen légüres tér is. Nekem erre az évre egyébként, a tanulás és a tanulmányok “újra beindítása” a cél.
Zsolt:Azt novemberben elértük. Úgyhogy hirtelen bajban lettünk célok terén. De… azért van. Azt hiszem, nekem a diploma megszerzése a legközelebbi egyéni cél. Szeretnék többet a tanítással foglalkozni, mert azt szeretem, meg utána szeretnék programozást tanulni.
Van-e valami, amit a mostani Deákos diákoknak üzennétek?
Tibor:Higgy magadban, higgy abban, amit csinálsz, ne csak úgy csináld, hanem valóban benne legyen a teljes lényed, szíved, lelked. Most ezek közhelyek, de valahol azt gondolom, hogy csak így lehet bármit is csinálni. Nem érdemes fölöslegesen élni a perceket, és nem érdemes rápazarolni arra, amiben nem hiszel.
Zsolt:Egy barátomtól hallottam, egy pszichológustól, aki minden páciensének feltett két kérdést: Az első az, hogy mi a szenvedélyed. Az emberek 90%-a nem tud válaszolni erre a kérdésre. A második kérdés pedig az, hogy ha lenne szenvedélyed, akkor mi lenne az? És érdekes módon, erre mindenki tud válaszolni. És ebből az a leszűrendő tanulság, hogy fontos, hogy megtaláljátok a szenvedélyeteket, meg a hivatásotokat. Ne csak elmenjetek dolgozni valahova, ne csak egy állásotok legyen, hanem egy hivatásotok is. A szenvedélyeteknek éljetek.
