Az együttes története az 1960-as évek végén kezdődött. 1968-ban Brian May és Tim Staffell a londoni Imperial College-ben hirdetés útján találkoztak Roger Taylor dobossal: így létrejött a Smile együttes, de nem értek el számottevő sikert. Bár többször felléptek klubokban és más egyetemeken, a kislemezük nem kavart nagy port. A kudarc hatására Staffel 1970-ben ki is lépett. Ekkor csatlakozott hozzájuk Freddie Mercury, akit akkor még Freddie Bulsarának hívtak. A film története itt kezdődik. Mercury ötletére az együttest Queennek nevezték el, majd meghallgatásokat hirdettek basszusgitárosok részére – így találkoztak 1971-ben John Deaconnal.
Felléptek ugyan kisebb koncerteken, de a korábbi életüket nem hagyták el: Mercury tovább igazgatta ruhaboltját (a filmben reptéri munkásnak mondják), Taylor és Deacon a tanulmányaikat folytatták, May pedig a szakdolgozatát félretéve középiskolában tanított. Bár a filmben tesznek említést a foglalkozásukról és tanulmányaikról, inkább azt követhetjük nyomon, Freddie hogyan ismerkedik meg szerelmével Mary Austinnal. 1971 szeptemberében az együttesnek végre alkalma nyílt professzionális stúdióban dolgozni. Bár a stúdió kezdetleges állapotban volt, és rengeteg hibája előjött, mégis sikerült egy négyszámos demóanyagot felvenniük. Ráadásul az egyik próba során Roy Thomas Baker és John Anthony, a Trident Studios producerei meglátogatták őket. Mivel tetszett nekik amit hallottak, elkértek egy példányt a demóból, amit jónak talált a vezetőség, így az együttes felvehetett a stúdiójukban egy új albumot. Mindössze annyi kikötés volt, hogy csak akkor dolgozhattak, amikor senki sem tartózkodott a stúdióban. Emiatt sokat virrasztottak éjszaka a váróteremben, arra várva, hogy bejuthassanak, és felvehessenek pár számot.
1973 márciusában az EMI kiadó nem közvetlenül az együttessel kötött szerződést, hanem az őket menedzselő Trident Studios céggel, így a lemez eladásból származó haszon a Tridenthez került. Erre az időre Mercury megtervezte az együttes jelét, amelyet a tagok asztrológiai jegyei ihlettek. A logón az együttes nevére utaló nagy Q betűt két oroszlán (Taylor és Deacon jegyei), és két angyal vesz körül (Freddie jegyére, a szűzre utalva), a tetején pedig egy rák látható (May jegye). Az egész kép hátterében egy főnixmadár volt, amely Mercury az együttesbe vetett hitét szimbolizálta.
A debütáló albumuk, a Queen 1973. július 13-án jelent meg, de mivel a vezető kislemeze, a „Keep Yourself Alive”, nem aratott sikert, és a rádiók sem játszották, szinte egyáltalán nem volt érdeklődés iránta.
1973 szeptembere és decembere között mégis végigcsinálhatták a legelső turnéjukat egy ismertebb együttese előzenekaraként, pár kivétellel nagyrészt Angliában.
A következő albumukat, melynek címe Queen II mindössze egy hónap alatt vették fel. Mercury ötletére a lemez két oldalát a hagyományos A és B helyett, fekete és fehér oldalnak nevezték. A fekete oldalon Mercury borús hangvételű dalai, míg a fehér oldalon az együttes más tagja által írt pörgősebb és vidámabb számok hallhatók. Az együttesnek rengeteg ötlete volt, hatrészes harmóniákat énekeltek fel, a hangszerelésben hűek maradtak a szintetizátormentes hangszereléshez és különleges hangszereket, például csengőt és kasztanyettát használtak. May ekkor alakította ki a később védjegyévé váló többszólamú gitárkíséretet.
Miután kis szerencsével bekerültek a népszerű Top of the Pops klipműsorba, 1974. február 23-án megjelent az albumról a „Seven Seas of Rhye” kislemez. Mindenki döbbenetére hatalmas sikert aratott, az angol slágerlistán a tizedik helyre került. Ezt követően március 8-án megjelent maga az album is – amely főképp kislemez sikerének köszönhetően -, az ötödik helyet érte el Angliában, a negyvenkilencediket Amerikában. Az együttes neve végre bekerült a köztudatba, és az első albumukat is szép lassan elkezdték vásárolni. Az album borítójára kerülő híres kép az együttesről, a fehér alapú belső borítóval együtt az album fekete-fehér kontrasztját erősítette. A filmben is elkészítik ezt a képet, ugyan nem sokáig, de feltűnik.
A Queen II közönségsikere után a tagok elkezdtek bízni az együttes jövőjében, felhagytak civil foglalkozásukkal, és teljes egészében a zenélésre koncentráltak. Végigcsinálhatták az első amerikai turnéjukat, ismét csak előzenekarként ugyan, de a turné hatalmas élményt jelentett számukra. Mivel meglátásuk szerint a Queen II a túlzott bonyolultsága miatt nem tudott nagyobb sikert elérni, elhatározták, hogy slágeresebb dalokat írnak. Még mindig Mercury és May voltak a fő dalszerzők, de Taylor mellett ezúttal már Deacon is szerepelt az első általa írt dallal.
A negyedik, A Night at the Opera című albumuk a pályafutásuk addigi legaprólékosabban elkészített lemeze: négy hónapig csiszolgatták hét különböző stúdióban, gyakran egyszerre kettőben, a legmodernebb felvételi módszerek kihasználásával. A huszonnégy sávos technikának köszönhetően egy magnószalagra most már még több énekhangot tudtak felvenni, így az olyan énekközpontú dalokba, mint a „Bohemian Rhapsody” és a „The Prophet’s Song” még erőteljesebb, kidolgozottabb kórusok kerültek. A lemez sokszínűségét a különleges hangszerek használata is bizonyítja: elektromos zongora, kipufogóhang, játék koto, hárfa, ukulele-bendzsó. A dalok közül a legbonyolultabb, a „Bohemian Rhapsody” felvétele is önmagában három hétig tartott.
A dal nevét viselő kislemez 1975. október 31-én jelent meg, és óriási sikerre tett szert Angliában kilenc héten át vezette a slágerlistát, ami abban az időben rekordnak számított, Amerikában pedig a kilencedik helyet érte el. Az együttes egyik legismertebb és legtöbbre értékelt dala lett, 2004-ben a Rolling Stone „minden idők 500 legjobb dala” listáján a 163. helyre sorolta. 1977-ben a „legjobb vokális rockzenekar” és „legjobb vokális hangszerelés” kategóriában Grammy-díjra jelölték. Készítettek hozzá egy művészi kivitelezésű videoklipet, amely egyrészt a koncerteken, másrészt vizuális effektusok között ábrázolta az együttest. Novemberben megjelent az A Night at the Opera is, és ugyancsak nagy sikert ért el. A rajta található dalok rendkívül széles stílusbeli skálán mozogtak.
Sorra jöttek az új dalok és albumok, ám a zenekar tagjai között egyre nőtt a feszültség. A média figyelme Freddie-re és szexualitására koncentrált – mivel biszexuális volt -, ezt a figyelmet pedig csak fokozta az I Want To Break Free című számuk is, melynek videóklipjében nőknek öltözve szerepelt a Queen.
Freddie végül 1985. április 29-én kiadta első szólólemezét, a Mr. Bad Guy-t. A filmben tökéletesen jelenítik meg, már-már negatívan a drogoknak és buliknak élő Mercuryt. Sokáig csak utalnak arra, hogy a frontember AIDS-es, majd mikor az együttes tétlenségét megszakították azzal, hogy lépjenek fel az afrikai éhezők megsegítésére rendezett Live Aid segélykoncerten, az egyik próba alatt bejelentette az együttesnek betegségét.
A 1985. július 13-án tartott Live Aid koncert után az együttesről szóló film véget ér. Freddie kibékül az együttessel, meglátogatja a családját párjával Jim Huttonnal, volt mennyasszonyával újra jó viszonyba kerül. A valóságban, mint tudjuk, tovább dolgozott a zenekar, ameddig csak tudtak, mivel 1991. november 23-án Freddie Mercury hivatalos nyilatkozatot adott ki, amelyben elismerte, hogy AIDS betegségben szenved, és összefogást kért a betegség ellen:
„Mivel az elmúlt két évben annyiféle találgatást olvastam a lapokban, szeretném bejelenteni, hogy a vizsgálatok HIV-pozitívnak mutattak, és AIDS-ben szenvedek. Úgy tartottam helyesnek, hogy nem hozom nyilvánosságra a dolgot, azok érdekében, akik a környezetemben élnek. De eljött az idő, hogy barátaim és rajongóim megtudják az igazat, és remélem, mindenki csatlakozik hozzám, orvosaimhoz és mindazokhoz, akik szerte a világon küzdenek ez ellen a szörnyű kór ellen.”
Mark Blake: Is This the Real Life? – The Untold Story of Queen című könyvéből
Másnap, 1991. november 24-én elhunyt. Kívánságára a halála után újra kiadták a „Bohemian Rhapsody” kislemezt – Angliában dupla A oldalasként a „These Are the Days of Our Lives”-szal rövid idő alatt több mint egymillió példányban kelt el, Amerikában a „The Show Must Go On”-nal a B oldalán a második helyet érte el a slágerlistán, és több mint félmillió darab fogyott belőle.
A film hatalmas port kavart és nem egy ismerősöm látta a moziban, egyre többen kezdtek közülük Queen-t hallgatni. Azt hiszem, ezzel a filmmel megmutatták a fiatalabb generációknak, kik is voltak és mi is volt az a Queen, ezért az iDeák-os munkatársaim segítségével szétküldtem egy rövidke kérdőívet.
A megkérdezettek fele látta csak az együttesről szóló filmet, de több mint 93%-a ismerte már őket a film megjelenése előtt is. Azoknak az embereknek csak 34%-a nem kezdte el hallgatni a zenekar számait a film megnézése után, de elsöprő többségben vannak azok, akiknek a fülhallgatóiból már a film vetítése előtte is a Queen számai szóltak.
Összességében nekem tetszett a film, bár sok kritika szerint jobban is sikerülhetett volna. Sokan panaszkodtak arra, hogy a film több helyen is lehetett volna hitelesebb vagy több dolgot is megtudhattunk volna a frontemberről. Bár közrejátszik az is, hogy a zenekar még élő tagjai Mercuryt dicső színekben akarták viszontlátni a képernyőn, de valóban, én is kíváncsi lettem volna az énekes gyerekkorára. A rendező azonban in medias res kezdte a történetet, minden felvezetés nélkül.
Érdekesség, hogy Rami Malek a filmben nyújtott Freddie-alakításáért Golden Globe-ot kapott a hónap elején. El kell ismerni, hogy a többi színész is jól alakított, az nem az ő hibájuk, hogy minimális hangsúlyt fektettek az általuk megformázott bandatagokra. Szívesen ajánlom a filmet minden Queen – és nem Queen-rajongónak, és bár az interneten még nincs fent, a mozikban még mindig vetítik a filmet.
