Orosz nyelvtanulás, közös szalonnasütés a Deák udvarán, nyelvi kirándulások a gimnázium saját mikrobuszaival – mind-mind olyan dolgok, amiket ma már nem valószínű, hogy átélhetünk a Deák Ferenc Gimnáziumban. De hogy milyenek lehettek a mindennapok, amikor 1988-ban megnyitott iskolánk? Ezzel kapcsolatban beszélgettem néhány pedagógussal, akik akkor itt tanítottak, vagy még most is a tanári kar szerves részét képezik.
„Nagyon régre kell visszanyúlni, 1987-re, ’87 elején kezdődött el az iskola építése. Tudni kell azt, hogy abban az időben hatalmas demográfiai hullámról beszélhetünk, már, ami a tanulóifjúságot jelenti, Szegeden nagyon sok iskolát építettek abban az időben. Gondoljunk itt csak a Tarján III-ra, Tarján IV-re, a lila iskolára, […] ekkor épült a Deák Gimnázium is” – mesélte Dr. Müller József volt igazgató-helyettes, aki 2007-ig tanított iskolánkban.
Véleménye szerint Szekeres Mihály belsőépítész és Novák István tervező rendkívül jó munkát végeztek az iskola tervezésével és építésével, ami egyébként akkoriban különlegességnek számított. Nem volt másik olyan iskola, amelyik ekkora folyosókkal, rámpával és egyéb hasonlóan újszerű építészeti megoldásokkal lett volna felszerelve.
„Volt egy nagyon szépen berendezett könyvtárunk. A könyvtár oldalsó része folyóiratolvasó volt, körülbelül heti 20-25 újság volt, amit olvashattak a diákok, napi újságokkal, sportújságokkal, ifjúsági újságokkal. A hatalmas tornaterem az első évben teljes mértékben a diákságé volt, csak a diákok mentek be. Utána a tanulók számára bezárult a lehetőség, és a tanári futballcsapat és a tanári teniszezők heti egyszer jutottak be […] Az iskola megmutatta volna, hogy a sokszor unalmas délelőtti rutin mellett van egy másik élet is, amikor felszabadultan, könyvtárban, számítőgépekkel lehet dolgozni. […] Van a hatalmas büfé, a hatalmas aula, ahol […] a baráti társaságok találnak maguknak helyet, ez mindig így volt. Van, aki itt sutyorog, van, aki ott sutyorog, mindenkinek megvan a saját helye.”
Az iskolát kezdetben nem is a József Attila sugárútra tervezték, hanem a tarjáni víztorony helyére, végül viszont a Gedói Általános Iskola és a Krúdy Gyula Szakképző Iskola közé épült, ahol akkoriban néhány rossz állapotú egyetemi üvegház állt. Ekkor még annak a hatalmas üres területnek a helyén, ami az iskolával szemben van, egy temető állt.
„Itt volt az az elhagyatott, lezárt szemétlerakó, hatalmas bűz terjengett mindenütt, kutyákkal, macskákkal volt tele, és majd’ 10 évig eltartott, hogy hozzá nem nyúltak. És akkor egyszer megjelentek hatalmas dózerok, és azóta úgy áll. Lett volna igény arra, hogy egy szép parkot csináltassanak, csináljanak oda, telepítsenek, de azt meg a város söpörte le azzal, hogy az egy túl értékes terület arra, hogy ilyesmire adják. Oda valami nagy pénzes bevásárlóközpontot, vagy lakásokat, vagy ilyesmit szántak, a város fenntartotta.”
Az egykori Gyevi temető területe évek óta üresen áll, a legújabb hírek szerint Interspar épül a helyére.
Az akkori tanári kar, Dr. Kovács László igazgató vezetésével tele volt hatalmas tervekkel: még egy uszoda építése is tervben volt az iskola mellett, ez azonban pénzhiány miatt sajnos nem valósulhatott meg. Ellenben volt az iskolának egy kiváló minőségű teniszpályája, amit a tanár úr így jellemzett:
„A Gedói és a tornacsarnok között volt egy szuper, NB-1-szintű teniszpálya a legigényesebben előkészítve. Soha senki nem használta, pedig az iskola próbálta megszervezni azt is, hogy ott játéklehetőséget legyen bérelni, de nem nagyon volt rá igény. Annál nagyobb igény volt magára a tornateremre. […] Harmadik év után már a gaz átjött a salakon is. Kétszer újracsinálták, aztán megint elhanyagolódott, és megint előjött a gaz.”
A tenisszel ellentétben a futball elég fontos szerepet játszott a Deák életében, még labdarúgó osztályokat is indítottak, a vártnál azonban kisebb sikerrel.
„Ami nagyon problémás és egy óriási melléfogás volt – a saját hibámat is mondom -, hogy ennyi energiát fektettünk a labdarúgásba. Nem létezett diák, aki nagyobb segítséget kapott volna, mint kezdetben a futballisták. Úgy nézett ki, hogy világra szóló sikerek lesznek […], és amikor érettségiztek, akkor alig volt valaki, aki Tápénál messzebbre tekintett volna, vagy annál jobb csapatba került volna be. Volt egy-két jobb futballistánk, de tulajdonképpen óriási csőd volt. Ugyanis, ahogy én hallottam, a legutolsó futballosztályokkal jóformán csak baj volt. Sem tanulni nem akartak, futballistának meg nem voltak elég jók. A legelső osztályt külföldre vittük el, külön kaját kaptak, buszokkal fuvaroztuk őket edzésre, válogatott gyerekek kerültek be, és alig lett valakiből valami. Tehát abszolút melléfogás volt. De ez nem azt jelenti, hogy nem voltak nagyon kiváló sportolóink, például volt egy futballista, aki magyar válogatott lett, Szabics Imre. De ő nem az iskolának köszönhette az előrejutását. Szabics Imre Németországban is játszott az első osztályban, most Ausztriában a válogatottnak a segédedzője, egy nagyon remek ember. De az az eredmény soha nem jelentkezett, amit az iskola befektetett a labdarúgásba.”
Ezenkívül a különböző szakok – természettudomány, különböző kezdő és haladó idegen nyelvi szakok stb. – fokozatosan alakultak ki, kerültek bele a Deák repertoárjába. Ezzel együtt formálódott olyanná az iskola, amilyen most. Akárcsak a tanárok, nevelők és az iskolában dolgozó emberek. Ahogy azt például a tanár úrtól megtudtam, a portások mindig is „gyerekpártiak” voltak, legtöbbször a gyerekek oldalán álltak:
„Itt volt a bagósok esete. Ugye ez, szép, nem szép, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a portások nagy része a bagósokkal összejátszott. Biccentett egyet, és máris 2 percre ki lehetett menni. 2 perc múlva a bagós bejött, egy kis mosoly, és visszaállt a rend az iskolában. […] Nem igyekezett senki sem a gyerekeket nyakon csípni, sem a portásokat.”
Korábban volt olyan is az iskola életében, amikor 9 konyhásnő és 3 szobafestő is dolgozott a Deákban – sőt az iskola tulajdonához tartozott 3 mikrobusz is -, mára ez azonban – feltehetőleg szintén az állami támogatások megvonása és a pénzhiány miatt – nem így van.
Dr. Müller József 1970-ben kezdett el tanítani a Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban, majd 1980-tól egyetemi tanár volt. 1988-ban, az iskola megnyitásának évében jött át a Deák Gimnáziumba. Az elsők között volt az itt dolgozók közül, akik látták az épületet.
„Még a falak sem álltak, tehát körülbelül a porta fölött egy szint volt csak meg, amikor először jártam itt, de akkor még nem volt Deák Ferenc Gimnázium, hanem úgy hívták, hogy „új gimnázium”. Mielőtt a Deákot megnyitották, mindenki „új gimnáziumról” beszélt.”
Az építkezés során ugyanis még nem döntötték el, mi legyen az újonnan épülő iskola neve. Szóba került névadóként Károlyi Mihály neve is, de egy szavazaton múlott, hogy Deák Ferenc nevét viselje a gimnázium. A tanár úr meg van elégedve ezzel a döntéssel, akárcsak az ott eltöltött éveivel. Legjobban talán az a bensőséges, családias légkör tetszett neki, amely az egész gimnáziumot jellemezte.
„Én Alsóvároson lakom, és soha életemben nem voltam autó nélkül a Deákban. Az autómnak a neve az volt, hogy a járat. Minden reggel 4 diák utazhatott velem a legelső naptól kezdve a legutolsóig, mindig […] Nagyon familiáris volt a légkör, nagyon szerettem. Manapság el se lehetne már képzelni azt, hogy külön parkolóhelyem volt […], ezt ma hiába mondanád valakinek. Most is tudom, hogy hol, ott középtájon van egy kis bokorrész, az előtt volt. És mindig ott parkoltunk, mindenki tudta, hogy a járat, az oda áll be. Ugyanez volt hazafele is. Mondjuk az esetek 90%-ban elsőként érkeztem az iskolába, és munka után jöttem is haza. A 238-as volt a tantermem, ott párnázott székek voltak. Akvárium volt, körbeültük az akváriumot, és U-alakban voltak a padok kialakítva, és szünetben lehetett jönni felelni, kérdezni, gyakorolni, mindent. Tehát én nagyon szerettem dolgozni, nem szégyellem, és talán a munkaszeretetem, hogyha mondhatom ezt, átragadt jónéhány gyerekre is.”
Noha Müller tanár úr 2007-ben nyugdíjba ment a Deák Gimnáziumból, a tavalyi évig az iskola alapítványának elnöke volt, ezenkívül a mai napig sem csak pihenéssel tölti idejét. Könyveket ír, sőt az internet segítségével a Harvard Egyetemen német nyelvet tanít.
Szögi Andrea tanárnő szintén aközött a 27 tanár között van, akik 1988-ban kezdtek el itt tanítani. Egyik legnagyobb sikereként – véleményem szerint teljes joggal – azt emelte ki, hogy rengeteg diákkal sikerült megkedveltetnie kezdetben az orosz, majd később az angol nyelvet.
„Először talán azt emelném ki, hogy én nagyon sokáig oroszt tanítottam ebben az iskolában, és ez egy hatalmas harc volt, hogy a gyerekekkel megszerettessem ezt a nyelvet. Mert az orosz nyelv iránt igazi ellenérzéssel érkeztek a tanulók az általános iskolából, tehát nem csillogó szemű diákok ültek velem szemben a padban. […] Először le kellett győznöm a gyerekeknek azt a belső, nyelv iránti ellenszenvét, ami kialakult bennük. Úgy érzem, hogy ez sikerült, és amire nagyon büszke vagyok, hogy abban az időszakban rengeteg diákom középfokú nyelvvizsgát tett oroszból. Ezek voltak talán a kezdeti sikereim. Amire szintén büszke vagyok, hogy az akkori igazgató, dr. Kovács László miniszteri dicsérettel is honorálta, illetve köszönte meg a munkámat. Most angolt tanítok, hatalmas a különbség. Az utóbbi évtizedekben pedig az a hatalmas siker, ahogy elindulnak a gyerekek 9-ben, és azt látom, hogy 10-11-12-ben először közép-, majd felsőfokú nyelvvizsgát tudnak tenni a gyerekeim és gyönyörűen tudnak érettségi vizsgát tenni angolból.”
A tanárnő szerint az a hihetetlen összetartás, ami mind a tanári karban, mind a tanárok és a gyerekek közt volt, felbecsülhetetlen. Akkor még arra is volt lehetőség, hogy péntek délutánonként közösen szalonnát süssenek az udvaron. Ezekre a pillanatokra egyébként öt évvel ezelőtt lehetőségük is volt az „akkori” tanároknak visszaemlékezni:
„Amikor az iskola 25. éves jubileuma volt, akkor azokkal a tanárokkal, akik elindították ezt a gimnáziumot – […] nyugdíjas kollégáim, vagy olyan kollégák, akik már máshol dolgoznak -, összejöttünk. Ez egy kicsit nosztalgiázásba hajló este volt, visszaidéztük a régi emlékeket, és nekem az nagyon szép este volt.”
Engi Zoltán tanár úr rengeteg sportsikert élt át az elmúlt 30 évben, viszont szerinte a tanári pályát nemcsak a sikerekkel lehet mérni.
„Én úgy gondolom, hogy […] egy hétköznapi beszélgetés, egy félmosoly, egy jó időben adott intelem is, és erre kapott jó reakció, jó válasz, ha a diák megfogadja a tanárnak a tanácsait akár továbbtanulás terén, az már mind-mind siker. És természetesen nagyon fontosak a sportági sikerek. Én úgy gondolom, hogy a 30 év alatt nagyon sok sportsikernek voltam részese. Még 1991-ben – amikor még volt labdarúgó osztályunk -, akkor nagypályán országos bajnokok lettünk Tatán, lány kézilabdacsapattal országos bajnokságon voltunk negyedikek és nyolcadikok, illetve most a fiúkkal országos döntőbe jutottunk, ami januárban lesz Szegeden.”
A sikerekben szerencsére Tóth Julianna tanárnőnek is volt része: „Több tanítványom eljutott „Arany Dani” (Arany Dániel Matematikaverseny) második fordulóba, OKTV második fordulóba, KöMaL (Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok) pontversenyben az első 30 helyezett között is volt, volt, akit meghívtak az Ifjú Matematikusok Kongresszusára. Nagyon sok tanítványom műszaki végzettségű lett, van köztük fizikus is, most tanul az egyik tanítványom matematikusnak.”
Az egyik legemlékezetesebb pillanat mégis az volt a pályafutása során, amikor osztályfőnök volt.
“A legelső osztályom, […] az egy nagyon jó társaság lett, talán van benne nekem is részem. De szerencsés is voltam, mert 37-en voltak és nagyon jó barátok még mai napig is ezek a gyerekek… Gyerekek…, 40 évesek.”
Noha sok dolog változott az évek során, egy dolog mindenképpen ugyanaz maradt, és ugyanaz is marad: deákosnak lenni dicsőség. Müller tanár úr így vélekedik az elkövetkezendő évekről: „Hát nagyon bevállalnám, hogy mondjuk a következő 30 évet is meg tudjam élni. Én biztos vagyok benne, hogy a mostani 20-30 évhez hasonlóan, az is sikeres lesz. Ez a szemlélet, ami a Deákban van, azt hiszem, hogy győzelemre termett, jó tanárokkal, összefogó diáksággal, és remélem, hogy ez így marad is.”
Kívánom, hogy a tanár úrnak igaza legyen és iskolánknak hasonlóan jó hírneve legyen a jövőben is.