Iskolánk 30 éve a Mikulás szemével

482

Elérkezett az évnek az a napja, amikor mindenkihez ellátogat a Télapó, és valamilyen ajándékkal lepi meg őket. Ez a mi iskolánkban sincs másképp, noha a Deák Gimnáziumba idén december 5-én érkezett meg – lássuk be, 6-án elég sok helyre kell mennie, hozzánk inkább eljött hamarabb -, nekem pedig sikerült aznap délután beszélgetnem vele.

Fotó: Busch Petra, iDeák

Idén 26. éve  öltözött be Juray Miklós nyugalmazott földrajztanár a Nagyszakállú jelmezébe, hogy a diákokat néhány szaloncukorral, az iskolában dolgozók gyerekeit, unokáit pedig egy kis mikuláscsomaggal lepje meg.

„Én 1993 decemberében voltam először Mikulás az iskola tanárai, dolgozói és gyerekei számára. Akkor, emlékszem, hogy huszonketten voltunk, és a 104-es teremben zajlott a Mikulás fogadása.”

Azonfelül ugyanis, hogy a tanár úr a 11 órás szünetben szaloncukrokat osztogat, délután egy program keretében találkozik a Deákban dolgozók gyerekeivel, és egy előre összekészített csomagot ad át nekik. Ennek a programnak azonban többször is változott a helye: „Volt egy időszak – az már a 2008-2009-es esztendőben -, hogy a Dóm téri szalmakunyhóba mentünk, és ott volt a Deák Gimnázium gyerekeinek a mikulásestje. Aztán később, 2010-től kezdődően már a színházteremben volt, mint ahogy ma is ott zajlik majd le.”

A Deák Télapója észben tartja, mikor hány gyerekkel találkozik, ugyanis kiszámolta, hogy az elmúlt 25 évben – az idei alkalmat nem beleszámítva – 573 gyereknek adhatott csomagocskát.
A név kötelez – ezt tartja a tanár úr, hiszen őt magát is Miklósnak hívják. Szerencsére ő mindig is szerette a gyerekeket, így a Mikulás szerepét is nagyon szívesen játssza el minden évben. Ráadásul a kapott visszajelzései is kiválóak, ami szintén őt igazolja.
„Az én névadómnak, Miklós püspöknek az emléke, hagyományai, története, amiket róla írtak, azok nagyon megkapóak, és nagyon sokat jelentenek számomra. Én mindig gyerekcentrikus voltam. Amikor itt tanítottam, akkor is nagyon szerettem a diákságot, és ez valahol egyezik ezzel az eszmeiséggel, amit Miklós püspök képviselt Myra városában, a mai Törökország déli részén, valahol a Földközi-tenger partján. Annak a legendája, szelleme nekem nagyon sokat jelent, nagyon szép, követendő példának gondolom. Biztosan sokan ismerik, hogy mi történt, […] mi az, ami ennek az egész történetnek a csúcsát jelenti: az, hogy szegényeknek az ablakába rakott adományt. És úgy tette, hogy ne is lássák, szinte odacsempészte. És valahonnan innen ered az, hogy ma is ha a Mikulás jön, az ő szellemiségét, az ő jóságos, szeretetteljes alkatát, ha meg akarják valósítani, akkor is vagy beöltözve megjelenik valahol, vagy pedig az ablakba kitett cipőkbe, csizmába teszi bele az ajándékot. Tehát amikor én ezt elvállaltam, nagyon szívesen, nagy örömmel tettem, ez vezetett elsősorban. És soha nem csalódtam ebben. Mindig valahogy sikerült olyan légkört kialakítani a gyerekek között, hogy szívesen jöttek. Tehát hogyha a visszajelzésekre kellene utalni, nem is tudok szerénytelenül beszélni, mindenesetre örömteli volt. Volt olyan, mikor azt hallottam vissza az egyik tanárnőtől, hogy annyi Mikulást látok itt a városban, de az igazi az itt volt a Deákban. Ennél nagyobb dicséretre nincs is szükség.”

Fotó: Busch Petra, iDeák

Akármennyire is rosszak tudnak a gyerekek lenni, Juray tanár úr minden ifjúban csak a jót látja.
„Én tudom azt, hogy az emberek sokfélék, a gyerekek is, és hát, a jóság mellett csintalanság is előfordul, de az én Mikulásom csak a jót emlegeti és csak arról beszél. Ezért virgács nincsen. Meg a krampuszt se szoktam különösebben szeretni, vagy kérni, mert nem ijesztő embert akarok én, amikor gyerekek közé megyek, hanem olyat, akit szeretni lehet.”

Személyes tapasztalatom az, hogy minél fiatalabb valaki, annál jobban várja a Mikulást. Ez érthető is, hiszen ennek megvan a maga varázsa, titokzatossága. A kisgyerekek az egészben talán azt élvezik a legjobban, ha nemcsak kapnak valamit tőle, hanem személyesen is találkozhatnak vele. A tanár úr azt is elmesélte, hogy milyen szokott lenni egy ilyen délutáni program.

„Az itteni mikulásoknak a lebonyolításában mindig kis történetek vannak, ma is ilyen lesz, amihez így kapcsolódik az igazi Mikulásnak a megjelenése […] A kicsik, akik először jöttek, előfordult, hogy sírtak is, megijedtek. Nyilván van ilyen, ha olyan embert látnak, akit egyébként korábban nem. De aztán később, úgy emlékszem, hogy amikor nagyobbak voltak, 2-3 év elteltével, szinte az első sorba akartak ülni. A szemükből érzi az ember az örömöt. Lehet, hogy van egy kis szeppenés, egy kis tartózkodás, de amikor kihívom őket – ugye a kis ajándékcsomagot át kell adni nekik -, akkor a nagyobbak bátran jönnek, a kisebbeket még vezetni kell, vagy buzdítani, bátorítani. De ez mind természetes része ennek. És amikor már kiosztottam a csomagokat, amit az iskolában előtte megszerveztek, utána mindig valami közös éneket kezdeményezek, vagy elkezdünk körbe-körbe kis táncot járni, kijönnek mind a gyerekek, megfogjuk egymás kezét. Aztán van olyan is, hogy vonatozunk, a Mikulással a sor elején. Aranyosak, ahogy jönnek utánam. Az is aranyos dolog, hogyha valaki mond egy verset. Nem kell, de ha ő magától azt mondja, hogy ő készült rá […], akkor azt én valahogy mindig megjutalmazom. Szoktam nekik mondani, hogy “nos, olyan szépen szavaltál, hogy ezért jutalomból megsimogathatod a szakállamat”. Ez egy veszélyes dolog, mert, ha véletlen beleakaszkodik, hát annak súlyos következményei lehetnek, de eddig még soha nem volt probléma. És aztán úgy szoktuk zárni, hogy egy közös fényképet csinálunk, vagy odaültetem a kicsiket az ölembe. Addigra már felszabadulnak, már nincsen bennük félelemérzet. És egy közös kézfogást csinálunk. […] Én benyújtom a kezemet előre, és a kisgyerekek közé körbe rakják, így hosszára állítva a kezüket, és akkor egyszer azt mondom, amikor már minden gyereknek csillagszerűen ott van a keze, hogy “Na most görbítsünk!”. S akkor így megrázzuk együtt a kezünket. Nagyon szokták szeretni, és nagyon jó hangulatban szokott véget érni, és azzal búcsúzom: “Ha jók lesztek, jövőre is eljövök!”. És akkor ők még esetleg énekelnek valamit, én meg kivonulok. Nagyjából így zajlik le, és […] ha őket látom örülni, az én lelkem is örül, mert jó jót tenni. És ha ezt sikerül megvalósítani, az öröm énbennem is ugyanúgy kialakul és megvan.”

Fotó: Busch Petra, iDeák

Szerintem egy Deákosnak sem kell bemutatni, hogy milyen az, amikor a Télapó ledobálja az emeletről a szaloncukrot, vagy épp valamelyik ülőhelyre letesz egy-egy marékkal. Ezt mindenki jó dolognak találja, senki nem haragszik meg, ha véletlenül egy-egy szaloncukor a fején koppan.  A hangulat kedvéért még karácsonyi zene is szólt a 11 órás szünetben, úgyhogy legbelül sokan elkezdtek hangolódni a szent ünnepre. Iskolánk ebben az évben fogja ünnepelni a jubileumi 30. karácsonyát, ezért kicsit beszélgettem Juray tanár úrral arról is, hogy milyen volt itt dolgozni, tanítani, szakkört tartani, amikor még a gimnázium gyerekcipőben járt.
„Én 1990-ben jöttem ide az iskolába. Akkor ez volt az iskolának a 3. éve. Én akkor még olyan munkakörben dolgoztam a városi tanácsnál a művelődési osztályon, hogy rálátásom volt az iskolára, sőt az egész város összes iskolájára. Így aztán ennek az iskolának az indulásánál is – onnan bentről – jelen voltam. […] Meg kell mondjam, hogy én nagyon jól éreztem magam itt. Jónak éreztem az iskolát, szépnek találtam, mert maga a kialakítása nem az a hagyományos iskolaszerkezet, amit valamikor […] 100 évvel ezelőtt építettek, és ez barátságosabb, sokkal közelebb állt az emberhez. Ezeknek a színei például, a folyosók elhelyezkedése, a termek, nagyon jól éreztem magam. Én egy ilyen megveszekedett földrajzos voltam, és ma is azt vallom, hogy a világ legjobb tantárgya a földrajz. Ezt meg is próbáltam érzékeltetni mindig az órákon is. Szerettem […] a tantárgyamat, és szerettem tanítani is. Tehát az, hogy valamiről beszélni, amit szeret az ember, ami közel áll hozzá, az nagy örömet jelent. És hogyha ezt én át tudom adni, akkor azzal én valahol nyerhetek. Az az igazgató, aki akkor volt, (dr. Kovács László), mikor én idekerültem, azt mondta, neki a fő kérése az, hogy a gyerekek szeressék a földrajzot. Hát számomra ennél könnyebb kérést nem mondhatott volna, hiszen életem a földrajz bizonyos értelemben. Így aztán jól is éreztem magam, szívesen is voltam itt, a munkatársakkal, tanárokkal is én úgy érzem, hogy jó kapcsolatban voltam mindenkivel. Tehát ideális volt számomra a Deák Gimnázium.

Sok mindent csináltunk annak idején, a Deák Olimpiának a létrehozása, kialakítása az én ötletem volt, és én indítottam itt az iskolában el. Erre nagyon őszintén mondom, büszke vagyok, hogy ezt sikerült létrehozni és hagyománnyá vált az iskolában. De sok mindent csináltunk: szakkört vezettem, a szakkörön olyanokat csináltunk, ami a földrajzi élvezkedés körébe tartozott. De nemcsak itt bent a tanteremben, filmekkel, eseményekkel, kiselőadásokkal, meghívott előadókkal, hanem ki is mentünk a városba, város környékére, egy-két üzembe, érdekesebb helyekre. Ami itt legközelebb van, a kenyérgyár, ott is voltunk, néztük, hogy jön le a szalagról a friss kenyér. Tudod, milyen jó illata, íze volt? […] Kaptunk kenyeret, törtük, csak olyan forró volt, hogy vigyázni kellett, meg ne égessen. […]

Voltunk egyszer a Mátrában fent, és éjszaka, éjfélkor mentünk le a csúcsról Mátrafüredre. Világítottunk lámpákkal, és visszavilágítottak a szarvasok ott tőlünk 10 méterre, a szemük világított vissza. Hihetetlen élmény volt. Meg annyi csillagot máskor soha nem láttunk, mert itt a városban a zavaró fények miatt azt nem lehet, ott meg sötét volt, és nagyszerű élmény volt. […]

Fotó: Busch Petra, iDeák

Egyszer nagyon sokan voltak egy évben a szakkörben, vagy 30-an legalább, és volt egy iskolai kisbusz, amibe 10-en belefértünk. Abban az évben esedékes volt, hogy Bugacra menjünk – Bugacra kétévente elvittem a szakkörömet -, de hát csak 10-en férnek be. Ebből mi következik? Hogy 3 héten keresztül mentünk, minden héten másik 10 emberrel. De nagyon jó volt. Voltunk Pusztamérgesen szüretelni. Igazi szüretbe! Beálltunk a sorba, elmondták, hogy hogy kell csinálni – hát nem egy olyan nagy dolog -, kaptunk eszközt hozzá, vödröket, egy egész hosszú sort megcsináltunk. És aztán követtük a szőlőnek az útját: prés, nagy edények, amibe aztán már a lé összegyűlt, aztán indul az erjesztés. Ezután még a pincébe is elmentünk. Hát most már utólag elmondhatom, hogy az a 10 ember, aki akkor ott volt, az hazafelé akkora dalolást csinált… Gondolhatod, hogy miért. A pincében […] elmondták azt is, hogy hogy minősítik a borászok a bort, hogy annak a jellegét, zamatát, ízét, színét, anyagát hogyan tudják szemlélni, ellenőrizni. Ezt, és az ízét is kipróbálhatták. Úgyhogy nagyon nagy dalolás volt, s mikor hazaértünk, akkor azzal búcsúztunk, hogy kérdezték, mikor megyünk legközelebb. De hát máskor nem mentünk, persze. És egyetemi előadásokon voltunk, például a Magyar Földrajzi Társaság előadóülésén. Mindig azokkal, akik akartak jönni. Tehát nem azt mondom, hogy oda 30-an mentünk, hanem 1-2 gyerek, aki az átlagnál jobban érdeklődött, vagy az volt a célja, hogy ő földrajzos vonalon akar továbbtanulni. Akkor azzal elmentünk oda, és ők mindig azt mondták, hogy nagyon élvezték. Én is úgy gondolom, hogy így volt.”

Juray Miklós tanár úr 2012-ig dolgozott a Deák Ferenc Gimnáziumban, azóta is minden év decemberében visszajár a nagyszakállú Télapó ruhájába öltözve.

HAGYJ VISSZAJELZÉST

Ide írd a hozzászólásod!
A neved helye