Öt évvel ezelőtt akkori osztályfőnököm megkérdezett: „Van kedved katasztrófavédelmi versenyre jönni?”. Én persze igent mondtam. Ezen a versenyen találkoztam először a Vöröskereszt munkatársaival, ahol egy állomáson elsősegélynyújtást oktattak. Eredetileg azért mentünk el a versenyre, hogy megtanuljuk a „trükkjeiket”, és jobban szerepeljünk a katasztrófavédelmi versenyen. Azóta már sok év eltelt, mégis minden évben részt vettem valamilyen hasonló versenyen.
Mikor a Deákba kerültem, már a gólyanapon megmutathattam tudásomat, amely a védőnő figyelmét rögvest felkeltette. Nem is volt kérdés, hogy itt is benne leszek az elsősegélynyújtó csapatban. Bár tavaly a megyei döntőt nem nyertük meg, de egyike lehettünk azon szerencsés három csapatnak, akik vendégként idén részt vehettek az országos bajnokságon a Deák védőnőjének, Grószné Ági néninek a vezetésével.
Hajnali 5 óra volt, mi mégis már talpon voltunk, hiszen az odaút a verseny heyszínére, Miskolcra majdnem hat és fél óra busszal. A hosszú és zötyögős utazás végén szinte már felüdülés volt felsétálni a hegytetőre a szállásunkhoz.
Másnap végre eljött az verseny napja, egy gyors buszút után meg is érkeztünk a helyszínre. Összesen 56 csapat vett részt, ezen felül volt még három vendég, köztük mi is. A különböző gyerek-, ifjúsági és felnőttcsapatok egyszerre hárman összesen 20 állomáshelyet érintettek. Amikor egy pihenőállomásra érkeztek, pihentek, ha viszont egy kárhelyre (balesethez), újra szétváltak a csapatok, és elkezdték ellátni a saját helyszíneiken található sérülteket. Mindhárom helyszínen ugyanaz a szituáció volt. Az ellátásra 10 perc állt rendelkezésükre, mikor az letelt, 5 percig tartott a pontozás és az óvás. Majd futás a következő állomásra, mivel nem lehetett tudni, hogy ott pihenő vagy kárhely lesz, és ha elkéstek, fogyott az idejük.
A mi első öt állomásunk kizárólag pihenő volt, úgyhogy rögtön megismerkedtünk a különböző témákat feldolgozó standokon a sajtoktól kezdve a harctéri ellátásig mindennel. Borzasztó volt úgy menni, hogy fogalmunk sem volt, mire számítsunk, így mindig azt figyeltük, hogy hol járunk és lehetséges-e, hogy valami pihenőnek álcázott kárhelyen vagyunk. Mikor végre eljutottunk az első szituációhoz, nagyon kapkodtunk és összeszedetlenek voltunk, mégis egyetlen, ám mégis létfontosságú hibát vétettünk. Egy iskolában voltunk, ahol három másnapos lányt találtunk. Vizet adtunk nekik, leültettük őket, de mégsem tudtunk rájönni, mi a bajuk.
Egyszer csak jelzett a bíró és az egyik lány eszméletét vesztette. Végigcsináltuk a szükséges protokollt, de addigra már a másik is összeesett, majd a harmadik is. Megtettük, amit lehetett, de el sem tudtuk képzelni, mi lehet a bajuk. Mikor végre elhangzott a szituáció végét jelző „ropi” szó, értetlenül álltunk a bírák elé, hogy hol rontottuk el. Kiderült, hogy a történet szerint épp szerelték az iskolában a kazánt, és emiatt nagy mennyiségű szén-monoxid került a levegőbe, aminek a tünetei pont ilyenek.
A kárhelyet elhagyva gyorsan lerohantuk a csapatunk többi tagját, hogy nekik hogy sikerült, és meglepődve hallottuk, hogy rájöttek, hogy szén-monoxid-mérgezésről van szó. De honnan is? Az egyik imitátor említette nekik, hogy épp szerelik a kazánt. Nagyon jól látszik, mennyi múlik a részleteken, hogy elkapunk-e egy olyan félmondatot, amely aztán kulcsfontosságú lehet.
Mikor a verseny közepén jártunk, jött egy érdekes szituáció. Egy patakparton találtunk két klinikai halottat és egy kézsérültet, aki kihúzta őket. Az újraélesztéshez arrébb kellett vinnünk az alanyokat, viszont a protokoll szerint veszélyes sérültnek számítanak, így csak három ember tudta megmozdítani őket. Ezt még tetézte az is, hogy ketten voltak, és hogy a klinikai halott újraélesztését azonnal el kellett volna kezdeni. Egy gyors fejszámolás után kijött, hogy minimum kilenc ember kellett volna a feladat helyes megoldásához, de a csapat maximum öt emberből állhatott. Azt választottuk, hogy nem visszük el őket, ezért rengeteg pontot buktunk. Később kiderült, hogy még a helyszín rendezői is azt mondták, hogy ez a helyzet helyesen megoldhatatlan.
Már a verseny végéhez közeledtünk, de még hátra volt valami. Valami nagy és ijesztő. Egy olyan állomás, ahol a három csapatnak együtt kellett megoldani egy hatalmas kárhelyet (számításaink szerint legalább 15 sérülttel). Az utolsó előtti állomást is elhagyva már tudtuk: nem ússzuk meg, a következő biztosan az lesz. Így is lett. A történet szerint egy hőlégballon zuhant a tömegbe, és ez okozott tömegkatasztrófát. Volt itt minden: gerincsérült, szúrt sérülés, medencetörés, nyílt lábszártörés, leszakadt kar, rohangászó pánikolók és még egy halott is. Nem csoda, hogy azt sem tudtuk, hová rohanjunk ijedtünkben. Szerencsére csapatkapitányaink nem vesztették el fejüket, és se perc alatt szétosztották a munkát. A rendelkezésünkre álló tíz perc szinte elrepült, de itt már sokkal több hibát is vétettünk.
Már csak az eredményhirdetés volt hátra. A szállásra vezető úton a pontjainkat számolgattuk. Úgy gondoltuk, hogy mindenhol körülbelül a maximum pontszám háromnegyedét kaphattuk. Így kijött, hogy kb. 800-1000 pontot gyűjthettünk a lehetséges 1400-ből.
Vacsora és még egy pár órácska várakozás után sor került az eredményhirdetésre. Sok csapat eredménye elhangzott, mire végre minket szólítottak. 690 pontot sikerült gyűjtenünk, amely egy 49%-os eredményt jelent, szóval az iskolai értékelés szerint megbuktunk elsősegélynyújtásból. Mégsem mi lettünk az utolsók, hanem még nyolcan voltak utánunk – nem is rossz ahhoz képest, hogy mi csak vendégek voltunk.
A csapat tagjai Gyüre Eszter (12. e), Jónás Angyal (12. h), Barna Gergely (10. g), Gombár Dóra és Tóth Szilvia (10. h) voltak.
Gyere te is elsősegélynyújtónak!
Ha érdekel a “sportág”, nyugodtan keresd iskolánk védőnőjét, Grósz Károlyné Ági nénit, és jelentkezz bátran! Minden lelkes érdeklődőre szükségünk van!
Barna Gergely
