Úgy gondolom, hogy a következő költőt nem kell részletesen bemutatnom – hiszen egyike a magyar irodalom legkiemelkedőbb alakjainak, akárcsak – csupán párat említve közülük – Csokonai, Petőfi, Ady vagy Karinthy. Ennek ellenére hajlamosak vagyunk kissé bánatosan felidézni alakját, életének a tragikus részleteit kiemelni, és ez alapján értelmezni a ránk hagyományozott sorait.
Az irodalomtörténészként, íróként és egyetemi tanársegédként is tevékenykedő Bíró-Balogh Tamás a Deák Olimpia zárónapján iskolánk vendége volt, és Radnótiról tartott előadást – pontosabban a dedikációiról, illetve mesélt a tizenöt éves kutatómunkájáról is ezek nyomában. Ezalatt nem kevesebb, mint hatszáztizennégy dedikációt sikerült összegyűjtenie Radnóti Miklóstól, és kötetbe foglalnia a történeteikkel együtt.
Mielőtt elolvasnátok a vele készült interjút, tisztázzuk, mi is az a dedikáció: A dedikáció egy ajánlás – például – egy irodalmi mű elején, ahol van megszólítás, pár sor üzenet, keltezés, illetve aláírás. Egy ilyen dedikáció több szempontból is érdekes lehet – maga az ajánlás nagyon sok mindent elárulhat a dedikáló és az olvasó viszonyáról, vagy akár a címzett személye és a keltezés segíthet feltérképezni az adott író vagy költő ismeretségi hálózatát is.
Miért pont Radnóti után kutatott az elmúlt években? Mindig is ennyire foglalkoztatta Radnóti Miklós élete és munkássága?
Radnóti Miklóst költészete és életrajza az egyik legjelentősebb magyar irodalmi szereplővé tette. Szinte megkerülhetetlen a róla való beszéd, ha a huszadik század magyar irodalmáról, vagy ha Magyarország huszadik századi történelméről beszélünk. Szóval egyrészt adja magát, hogy egy irodalomtörténész foglalkozzon vele. Másrészt Szegeden ez kicsit kötelesség is, lévén Radnóti a szegedi irodalomtörténetnek is része: hiszen négy évig, 1930–34 közt itt tanult magyar-francia szakon az egyetemen. Harmadrészt pedig, ami a személyes indíttatást illeti: Radnótiról majdnem mindent tudtunk már Ferencz Győző 2005-ben megjelent kiváló monográfiája után. Engem azok a részek érdekeltek, amiket nem tudunk: a kutatót, jó esetben, mindig kíváncsiság vezérli. Ilyen részterület volt Radnóti dedikációnak kutatása, illetve a levelezésének összeállítása – egyik sem volt korábban.
Mikor és hogyan kezdődött a gyűjtőmunka? Előre eltervezte, vagy egy véletlennek köszönhetően kezdett el kutatni?
A kettő együtt. Radnóti dedikációi közelébe először a majdnem véletlen vitt: a Kárász utcai antikváriumban a 90-es években megvehettem egy dedikált Radnóti-kötetet. (Akkor egy egyetemista még megtehetett ilyet.) Persze ez sem véletlen, hiszen tudták rólam, hogy gyűjtő vagyok, és mindenképp „kellett egy Radnóti” is a gyűjteménybe. Aztán az ebben a kötetben található ajánlásról írtam egy kis dolgozatot Lengyel András ösztönzésére az általa szerkesztett múzeumi évkönyvbe. Ez volt az első Radnóti-témájú dolgozatom, 2001-ben. Később ugyancsak András biztatott arra, hogy gyűjtsem össze Radnóti dedikációit. És innentől beszélhetünk tudatos szakaszról: amikor a dedikált könyvre már nem mint ereklyére, hanem mint irodalomtörténeti dokumentumra tekintünk, és már nem a birtoklás, hanem az általa megtudható lévő információk érdekelnek. Ezután már csak tizenöt év gyűjtőmunka kellett, hogy összeálljon a dedikációs könyv. A levelezéssel is nagyjából ugyanez a helyzet, előbb csak egy-egy ismeretlen levelet adtam közre, aztán tavaly novemberben egy egész kötettel.
Hogyan telik egy irodalomtörténész átlagos napja, amikor éppen komolyan dolgozik valamin? Ha röviden jellemeznie kellene az elmúlt tizenöt évét, hogyan tenné?
Természetesen csak magamról beszélhetek, mert hogy más irodalomtörténészek és magukat irodalomtörténésznek nevező egyének hogy dolgoznak, azt nem tudom (csak sejtem).
Én ha nagyon egy témára fókuszálok, akkor tényleg azzal fekszem és ébredek, nemegyszer azzal is álmodok. A kutató irodalomtörténészek közé tartozom: nem egy már meglévő szöveg nyomán írok egy másik szöveget, hanem eddig ismeretlen források után kutatok, olyan dokumentumokat igyekszem fellelni, amelyek eddig elkerülték a kutatók figyelmét. Ezért elég sokat kell olvasni, könyvtárban ülni, és ott napilapokat átlapozni folyóméterszám, aztán szó szerint menni és kutatni, sokat utazni, levelezni, fényképezni, ismeretlen dokumentumok lelőhelyét megkeresni, örökösökkel felvenni a kapcsolatot, másolatokat készíteni. Ez a gyűjtési szakasz a legizgalmasabb, de a legtöbb munkát igénylő is. Aztán a felelt dokumentumokat előbb pontosan rögzíteni, majd tudományosan feldolgozni kell. Ez már otthon ülős munka, naphosszak a számítógép előtt.
Közben óráim vannak az egyetemen, könyvbemutatókat vezetek itt, Szegeden, vagy előadásokat tartok vidéken. Család is van, barátok is. Ha nagyon fontos munka van, és nagyon szorít a határidő, akkor is.
Milyen érzés volt először beszélgetnie Gyarmati Fannival? Volt szerencséje találkozni vele személyesen?
Többször beszélgettünk telefonon, személyesen, sajnos, nem találkoztunk. Úgy hozta a sors, hogy bár többször megbeszéltük ezt, valami mindig közbejött, egy betegség, egy váratlan esemény. Viszont a telefonozásaink nagyon sokat segítettek: Radnóti Miklóshoz mégiscsak ő, Gyarmati Fanni állt a legközelebb, és én nagyon sok információt kaptam tőle. Volt, hogy konkrét adatokat mondott, történeteket mesélt, hetven-nyolcvan év távlatából, ha megakadtam, mindig segített. Emellett hatalmas segítség volt, hogy a nevét adta a kutatásaimhoz, és az ő ajánlásával mehettem Radnóti egykori ismerőseihez, barátaihoz, illetve legtöbb esetben már csak az örökösükhöz.
Könyvvel üzenek néked. Radnóti Miklós dedikációi című kötetében 2016-ban hatszáztizennégy dedikáció jelent meg -, amiért később Erdődy Edit-díjat is nyert. Gondolta volna, hogy ennyi dedikáció fennmaradt? Milyen érzés volt átvenni egy ilyen díjat?
Természetesen nem gondoltam, hogy ennyit sikerül összegyűjteni. Sőt, továbbmegyek: a könyv megjelenése óta már közel nyolcvan „új” dedikációt találtam, az utóbbit szó szerint éppen ma kaptam Juhász Ferenc költő lányától: az Apollinaire-versek Sárközi Györgynek szóló dedikált példányába írt ajánlás másolatát. Így tehát már közel 700 ajánlást ismerek, ez nagy szám. Pláne ahhoz képest, hogy Radnóti zsidó származása miatt nem lehetett soha könyvhéten, nemigen lehettek felolvasóestjei – ezeket a példányokat gyakorlatilag mind elajándékozta, barátainak, kollégáinak, költő- és fordítótársaknak, szerkesztőknek, kritikusoknak. Ez persze magyarázza is a sok dedikációt: ha személyesen adjuk (vagy postázzuk) a könyvet, általában írunk is bele valami személyest, a bolti árus példányokkal azonban persze más a helyzet. A sok dedikáció oka tehát paradox módon éppen az, hogy Radnóti könyveit nem vették az olvasók.
Díjat kapni pedig mindig jó. Főleg ha egy független, szakmai közösség ítéli meg az embernek, a könyvnek. Az MTA Irodalomtudományi Intézetének 20. századi munkacsoportja által adott díj pedig ilyen. Ma is hálásan gondolok Széchenyi Ágnes laudációjára. [méltatására]
Egy másik kötete, a Különben magyar költő vagyok – Radnóti Miklós levelezése I. 2017-ben jelent meg. A levelek jelentős részét eddig csupán maga a költő és a címzettek olvashatták, most pedig Önnek köszönhetően bárki. Nehéz volt elérnie, hogy az örökösök beleegyezzenek abba, hogy a felmenőik személyes leveleit nyilvánosságra hozzák? Mire utal a könyv címének első fele? Lesz esetleg egy második kötet is?
Minden örökösnek joga van eldönteni, hogy nyilvánosság elé bocsátja-e az általa őrzött leveleket vagy sem. Szíve joga. El tudok képzelni olyan személyes tartalmat, amelyet nem szívesen hozna nyilvánosságra – és ezt az irodalomtörténésznek is el kell fogadnia. Találkoztam ilyen esettel is, igaz, nem Radnóti kapcsán. Minél közelebb vagyunk az időben, annál több érzékeny pontot érinthet a kutatás: Balassinál kevésbé, mint Radnótinál, de egy kortársunk esetében nagyon is sokakét, hiszen utóbbi esetben az érintettek számára nem irodalomtörténetről, hanem személyes emlékekről van szó. De azért Radnóti-kötetek anyagának gyűjtése közben is találkoztam magukat meg-meggondoló gyűjtőkkel, örökösökkel. Végül kettő kivételével mind hozzájárultak ahhoz, hogy mások is megismerhessék, ami a birtokukban van.
A római I-es szám pedig bizony tényleg azt jelöli, hogy lesz folytatás, sőt, második és harmadik kötet is. Az első kötetben minden olyan fellelt levél helyet kapott, amit Radnóti Miklós írt vagy kapott – kivéve a Gyarmati Fannival váltott leveleket. Ezek önálló egységként jelennek majd meg, kölcsönösen kiegészítve egymást a már olvasható első kötettel.
Radnóti Miklós: Nem tudhatom – Reviczky Gábor (Vers mindenkinek)
Legkiemelkedőbb színművészeink tolmácsolásában a magyar líra legfontosabb alkotásai az M5 csatornán. Célunk, hogy a költészet mindenki számára a mindennapok része lehessen. Az M5 a Közmédia legfiatalabb tematikus csatornája. „Jót s jól” – a mottóhoz hűen, három biztos pillérre támaszkodik: oktatás, ismeretterjesztés, kultúra.
Hogy lehet lezárni másfél évtized kutatómunkát egyik napról a másikra, és eldönteni, hogy a nyilvánosság elé tárja az addig gyűjtött dokumentumokat?
Sehogy máshogy, csak ahogy mondja: egyik napról a másikra. Különben végteleníteni lehetne a gyűjtést, hiszen a hasonló típusú gyűjtéseknél alaptétel, hogy sosem ismerjük az összes darabot, illetve sosem lehetünk biztosak benne, hogy ismerjük az összeset, mert mindig is kerülhet, mindig is kerül elő újabb darab. Több vagy kevesebb időt kell rá várni, de mindig felbukkan még egy. Így aztán mi is várhatnánk a végtelenségig… vagy ehelyett tényleg az egyik napról a másikra lezárjuk a gyűjtést. Ez persze mindig egy előre eldöntött időpont, amihez tartanunk kell magunkat. Aztán ha megjelent a kötet, úgyis bukkannak fel még, sőt maga a kötet generálja majd az újabb előkerüléseket, mert sokan csak éppen a megjelent gyűjteményből tudják meg, hogy volt egyáltalán gyűjtés. Az utólag előkerült darabok sem vesznek el persze – először egy kiegészítő részközleményben, majd később esetleg egy második, bővített kiadásban kerülnek nyilvánosságra.
Az Ön munkája lehetővé tette, hogy más nézőpontból is megismerhessük a huszadik század egyik legkiemelkedőbb irodalmi alakját. Változott esetleg a költőről kialakított képe a gyűjtőmunka során?
Köszönöm, de rögtön hozzá kell tenni, hogy a Radnótiról való kép alakulásához minden korábbi munka, feldolgozás, értelmezés is hozzájárult. A verseit, prózáit, fordításait régóta ismerjük, és az életrajzról is egyre többet tudunk: 1989-ben Radnótiné sajtó alá rendezésében jelent meg Radnóti Naplója, majd 2005-ben Ferencz Győző monográfiája hozott nagyon sok új, korábban nem ismert tényt, adatot, összefüggést. 2014-ben jelent meg Ferencz Győző és Nagy Zselyke közreadásában Gyarmati Fanni naplója, ami szintén mérföldkő a Radnóti-kutatásban. 2016-ban pedig az Árnyékban éles fény vagy című Radnóti-képeskönyv. Az én kutatásaim mindezekre épülnek, ezek nélkül szinte nem is születhetett volna meg a dedikációs és a leveleskönyv. Így aztán az én Radnóti-képem is folyamatosan változott, minden egyes új infóval. És mivel azt hiszem, kijelenthető, hogy saját kutatásaim révén is felszínre került pár új tény és összefüggés, igen: saját kutatásaim során is változott a Radnótiról kialakult képem. Nem gyökeresen, de árnyalódott, pontosodott.
Mesélne pár dolgot, amiket eddig nem tudhattunk Radnóti Miklósról, és az Ön számára meglepőek voltak?
A könyv pécsi bemutatóján Takáts József azt kérdezte, hogy ért-e olyan impulzus a két kötet írása, szerkesztése közben, hogy újabb tanulmányok szülessenek majd egy-egy mellékalakról, eseményről, dokumentumról. Azt válaszoltam, hogy persze, csakis ilyenekkel találtam szemben magam – ez talán a meglepő szinonimája számomra. Például az már önmagában is meglepett, hogy az egyik levélből kiderült, Radnótiék 1939-ben elgondolkoztak az emigráláson, de amikor ennek kicsit jobban utánanéztem, kiderült, hogy egy kész regény van a történet hátterében: annak az alaknak, aki várta, de végül mégis lebeszélte őket erről az útról, eléggé kalandos volt az élete. Vagy egy másik eset: Radnóti szép férfi volt, sok fiatal hölgynek tetszett – kiváltképp éppen Szegeden, egyetemi éveiben. Az egyik ilyen hölgyről megtudtam, hogy később ugyanúgy beperelték szeméremsértés ellen, ahogy korábban Radnótit is, de persze, félreértés ne essék, nem ő sértett szemérmet, hanem állítólag az egyik könyve. Ezt is biztos megírom majd egy önálló tanulmányban. Vagy azt, hogy miért kértek Radnótitól verset egy jobboldali, kissé antiszemita felhangú antológiába – ami pedig ugye, ad absurdum.
Radnóti nagyon népszerű mind a felnőttek, mind a fiatalabb korosztály köreiben is – bevallom, nekem is ő a kedvenc hazai költőm. Mit gondol, miért szerethetik ennyire az ő költészetét, illetve alakját?
Mert nagyon emberi hangú és emberi léptékű a költészete, és mert a versek által a mögöttük álló embert is közel érzi magához az olvasó. Ehhez hozzájárulnak a korábban is ismert életrajzi tények, a tragikus vég, ami miatt elvileg minden egyes magyar embernek fel kellene magában háborodnia, hogy ilyen megtörténhetett az országában. Az utóbbi évek életrajzi pontosításai pedig még inkább közelebb hozták őt az olvasóhoz. Kiderült, hogy ugyanúgy kopaszodott, ugyanúgy szerette a sütit, ugyanúgy lustálkodott, ugyanúgy idegeskedett, és ugyanúgy szeretett, mint bárki más közülünk. Beigazolódott a tény, hogy a költőt mindössze az az egy vonás különbözteti meg a hétköznapi embertől, hogy verset ír. Radnóti Miklós pedig nagyon szerethető verseket írt.
Ha esetleg Ön is Radnóti egyik dedikációjának birtokában van, kérjük vegye fel a kapcsolatot Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténésszel.
No Title
No Description
Ménesi Flóra
Hozzászólások
