Azt hiszem, azzal mindenki egyetért, hogy az iskola és az ősz kezdetével melankolikusabbá, stresszesebbé válik az élet. A napok rövidebbek, szelesebbek, hűvösebbek lesznek, és felveszik azt a fajta monotonitást, ami hosszútávon idegőrlő tud lenni. Reggel korán kelünk – néhányan még sötétben elindulnak, hogy időben beérjenek -, egész nap a padokat koptatjuk, tanulunk, aztán hazamegyünk, pihenünk egy kicsit, esetleg edzeni megyünk, aztán ismét tanulunk.
Ez a mókuskerék képes csapdába ejteni minket – ha hagyjuk. Szerencsére a Deákban is számos olyan esemény, illetve program van, amik feldobják a napjainkat. Ilyen például az Olvasás Éje is, ami nagyjából 7-8 éves hagyomány az iskolánkban. Tanárainknak egy tanfolyamon meséltek kecskeméti kollegáik egy hasonló rendezvényről – ennek mintájára szervezték meg az első Olvasás Éjét, ahol szaktól függetlenül összegyűlnek az olvasás szerelmesei, és az egész este folyamán felolvasnak egy általuk választott kötet.
Én idén a második alkalommal vettem részt ezen az eseményen. Imádok olvasni, könyvekről beszélgetni és vitatkozni, így egyértelmű volt már tavaly, kilencedikesként is, hogy elmegyek. Nem is bántam meg, mert nagyon élveztem – a kicsi létszám ellenére is. Emlékszem, C. S. Lewis – Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című kötetét olvastuk fel, amelyet ugyan azelőtt nem ismertem, de magával ragadott a történet, és megszerettem. A társaság is remek volt, sokat nevettünk, különböző feladatokat oldottunk a könyvtárban zseblámpával mászkálva. Ezek után magától értetődő volt, hogy idén is előkeresem a hálózsákomat, a tankönyveimet mamuszra és pizsamára cserélem, és este visszatérek a Deákba.
Idén nyolcra kellett visszamenni. Mire mind megérkeztünk, már friss tea, előre kikészített kekszek, sütemények és szendvicsalapanyagok vártak minket az aulában, színes matracok a könyvtárban. Örömmel nyugtáztam, hogy idén tizenöt diákot is megmozgatott a suliban tölthető éjjel gondolata – nagyjából kétszer annyit, mint tavaly -, akik ugyanolyan könyvszeretők, mint én.
Mindenekelőtt ismertettek velünk egy rövid házirendet. Megbeszéltük, hogy csak az aulában étkezhetünk, hogy az alkoholfogyasztás és a dohányzás egyértelműen tilos, illetve felhívták a figyelmünket a riasztórendszerre is. Igen, bármennyire is szerettünk volna hajnal kettőkor számháborút vívni az iskola teljes területén, a kivilágítatlan folyosókon szaladgálva, ez, sajnos, kivitelezhetetlen volt. A riasztó csak az aula zöld járólappal borított részén, az ottani mosdók, a kis folyosó és a könyvtár területén volt kikapcsolva – minden máshol tökéletesen működött.
Ezután következett az este egyik legfontosabb része – a könyvválasztás. Idén öt pedagógus vett részt az eseményen, és közülük négyen készültek kedvenc regényeik egyikével. Mindannyian felolvasták a fülszövegeket vagy pár szóban bemutatták a történetet. Személyes véleményüket is hozzáfűzték természetesen, arra bátorítva minket, hogy az általuk hozott kötetre szavazzunk. A tavalyival ellentétben most két lány is készült olvasmánnyal, így végül a választható könyvek listája kibővült:
1. J. R. R. Tolkien – A sonkádi Egyed gazda
2. Háy János – A bogyósgyümölcskertész fia
3. Jane Austen – Lady Susan
4. Agatha Christie – Holttest a könyvtárszobában
5. E. T. A. Hoffmann – Diótörő
6. Jeney Zoltán – Rév Fülöp
1. J. R. R. Tolkien – A sonkádi Egyed gazda
2. Háy János – A bogyósgyümölcskertész fia
3. Jane Austen – Lady Susan
4. Agatha Christie – Holttest a könyvtárszobában
5. E. T. A. Hoffmann – Diótörő
6. Jeney Zoltán – Rév Fülöp
Miután kiosztották a papírokat, mindenki szerzett íróeszközt, és szavaztunk. Meglehetősen nehéz volt dönteni, vacilláltam is egy ideig, mivel klassz választási lehetőségeink voltak. Végül Agatha Christie krimijére érkezett a legtöbb voks.
A művet Mariánovich Dániel tanár úr ajánlotta, így ő olvasott fel először. Utána a regény nagyjából fejezetenként más tanárhoz került, mert a diákok közül nem igazán volt jelentkező. Agatha Christie stílusát egyébként is szellemesnek találom, de az olvasók még különlegesebbé tették – nem monoton, érzelemmentes hangon darálták végig az egyes részeket, hanem különböző hangszíneken szólaltatták meg a karaktereket, ezzel életre keltve őket.
Magáról a könyvről igazából hosszú oldalakon át tudnék mesélni. Szerencsére a huszadik századi nyelvezet nem okozott problémát, ha volt esetleg pár kifejezés, ami nem volt világos, azt elmagyarázták nekünk. A leírásokat részletesek voltak, könnyen el lehetett képzelni az embereket és a különböző tárgyakat, helyszíneket, érdekesek voltak a párbeszédek, a történet pedig lebilincselő volt. Örültem, hogy krimi létére mellőzte a túlzott brutalitást, mert így azok is tudták élvezni, akik nem feltétlen rajonganak ezért a műfajért. Egyetlen dolgot találtam csak zavarónak – ami egyébként más Agatha Christie regényekben is jellemző -, hogy az elején túl sok volt a karakter, akiknek nehezen tudtuk megjegyezni a nevét és a szerepét. A közepe felé ez persze kitisztult.
A felolvasások nagyjából másfél-, kétórások voltak, ezeket körülbelül tizenöt perces szünetek követték, amikor az aulában válogathattunk kedvünkre az italokból és harapnivalókból. Még házi lekvár is volt. Menet közben öt tanárból három lett, ketten hazamentek.
A holtpontot, amikor szinte mindenki kidőlt, azt tizenegy és éjfél közé tudnám tenni. Többen is elálmosodtunk, páran már el is aludtak, de toleránsak voltunk, nem zavartuk egymást. A szünetekben próbáltunk különböző módszerekkel ébren tartani magunkat és egymást. Megbeszéltük kire gyanakszunk leginkább, kinek lehetett indítéka, kinek lehet hamis az alibije, vajon miért pont egy ezredes könyvtárszobájában volt a holttest…
A találgatások aztán egészen háromig ébren tartottak minket. A végén Agatha Christie egyik híres karaktere, Mrs. Marple több oldalon keresztül fejtette ki, mi is történt valójában, közölte a tényeket, amelyekből kiindult, és végül levonta a végső következtetést. Pár embernek sikerült jó embert megnevezni bűnösnek, ám az a rengeteg csavar és információ teljesen ledöbbentett mindannyiunkat. Fordulatos volt, izgalmas és kiszámíthatatlan. Egyszóval: zseniális.
Ezután mindenkit aludni küldtek, mondván, hogy fél hétkor ébresztő. Az a hat ember, aki a regény végéig kitartott még beszélgetett halkan egy ideig, így volt az hajnali négy is, mire mindenki elaludt.
Az ébredés borzalmas volt, kimerültek voltunk, zombikként mászkáltunk – de a hangulat jó volt, mindenki beszélgetett, nevetett és elérhetőségeket cserélt. Akiknek sietniük kellett haza, azok elmentek hét óra környékén, a többiek pedig segítettek pakolni a tanároknak.
Én nyolc óra környékén estem haza, de egy cseppet sem bántam, mert fantasztikusan éreztem magamat, több új baráttal és sok élménnyel lettem gazdagabb. Biztos vagyok benne, hogy ha módom van rá, a következő két évben is elmegyek az Olvasás Éjére. Erre bátorítalak titeket is. Gyertek, ha egy kicsit is szerettek olvasni, ha szeretnétek új emberekkel megismerkedni, egy estét tölteni a suliban a barátaitokkal, vagy ha szeretnétek egy újabb emléket, amit majd mosolyogva idéztek fel, ha a deákos éveitekre gondoltok. Fiúk, lányok, bárki. Mert ez egy szaktól, és valójában nemtől, kortól független esemény az olvasás szerelmeseinek.
Hozzászólások
Köszönöm mindenkinek, aki ott volt! Vannak képeim nekem is, nagyon cuki rajta mindenki. 🙂 Jövőre újítsunk! Találjuk ki közösen, hogy lehetne még jobb ez az éjjel!