A cikket és a témát ihlette a Red pill c. film (2017).
A feminizmust sokan, tévesen, férfigyűlölettel azonosítják.
Történelmünkben a 17. században voltak az első kezdeményezések a női egyenjogúság eszméjének kialakítására A korabeli társadalmak fokozatosan demokratizálódtak. A különböző társadalmi rétegek addig éles határvonalai kezdtek elmosódni, így ez tökéletes alapot adott a kibontakozó női egyenjogúságot hirdető eszme szüfrazsett mozgalmának a 19-20. század fordulóján. Első és legfontosabb célkitűzésük a női választójog és a tanuláshoz való jog kiharcolása volt. Akkor is, és most is a fő probléma a nők mint társadalmi csoport hátrányos megkülönböztetésben és erőszakban részesülése, csak azért, mert nők tézismondaton alapszik.
Sajnos, ezzel ellentétben áll az úgynevezett MRM (Men’s Rights Movement), azaz férfijogi mozgalom. Olyan fontos kérdésekre hívja fel a figyelmet, mint az apai jogok, vagy nehéz fizikai munkákban és a katonaságban betöltött jelentős szerep. Napjainkra a katonaságban is részt vesznek a nők, például az USA-ban növekszik egyre jobban a számuk, de Izraelben is besorozzák őket. Napjainkban a fő kérdés mégis a két nem otthon betöltött szerepe, hiszen ezzel mindenki találkozik otthon, példaként a szülőket látva. Magyarországon a régi társadalmi norma az inkább elterjedtebb, miszerint míg a férfi dolgozik, hogy eltartsa a családot, addig a nő otthon marad, takarít, főz, mos, vasal és gyereket nevel. Ez a felállás addig működhetne pont így, ameddig a nő nem vállal munkát. Viszont, ha már ő is dolgozik, akkor a család anyagi fenntartásában játszott szerep hirtelen kiegyensúlyozódik, így a házimunkában a másik félnek is ki kellene venni a részét. A realitás talaján maradva azzal tisztában lehetünk, hogy ez kis arányban történik így.
.jpg)
Azonban különbség tapasztalható a generációk között. A mostani kisgyermekes apukák sokkal szívesebben veszik ki a részüket a gyermeknevelésből és a házimunkából, mint édesapjaik. Mint a gyermeknevelésben, mindenki otthon láthatja a példát a saját családjában, ebből vonhatunk le következtetéseket a jövőnkre nézve.
Egy baba születésénél nincs szebb dolog a világon, hiszen egy új életet hozunk a világra, és boldog életet teremthetünk magunknak és a gyermeknek, megvalósulhat az idilli család eszméje. Sajnos, ez a csodálatos dolog könnyen rémálomba fulladhat, ha válásra kerül a sor. Ilyenkor az anyáknak sokkal több joguk van a gyermek felett. A kiskorút a legtöbb esetben általában se perc alatt az anyának ítélik, az apa meg örülhet, ha kéthetente hétvégén láthatás keretein belül találkozhat gyermekével. Ha ez nem így alakul, akkor az apa pereskedhet, de kevés esélye van a sikerre. Szerintem, ahogy a házasság ideje alatt, úgy a gyermeknevelésben is azonosak kell, hogy legyenek a szerepek. Itt fordítható meg a probléma, hiszen, ha már a házasság alatt sem osztották el egyenlően a gyermeknevelés feladatát/terheit, akkor hogyan várhatja el az apa, vagy anya ezt a válás után? Ha mind a kettőben megtaláljuk az arany középutat, akkor elérhetőek lesznek a férfijogi aktivisták és a feministák célkitűzései is.
De mi van azzal a jelenséggel, amit már itt, egészen kicsiben, a gimnáziumban is tapasztalhatunk a testnevelésórán? A fiúknak nemüknél fogva többet kell futni egy mérésnél, mint a lányoknak. Hogy is van ez? Miért természetes, hogy ha asztalt, vagy széket kell vinni valahova, akkor rögtön csak fiúk jöhetnek szóba? A válasz a testfelépítésbeli alapvető különbségekben keresendő.
Az arany középút gondolata sajnos jelen távlatunkból roppant utópistának és fiktívnek hangzik, amíg jelen van az erőszak. Itt nem csak a Harvey Weinstein-ügyről van szó, hanem az alapvető emberi gonoszságról és a tisztelet teljes hiányáról. Rengeteg adat szolgál ezek szemléltetésére. 2010-es statisztika szerint a Budapesti Rendőr-főkapitányság regisztrált családon belüli erőszak esetei ilyen arányban oszlanak el: a férfi elkövetők száma 1299, míg a nőké csupán 349. A férfi áldozatok száma 403, a nőké 1402. Azonban az is lehetséges, hogy több férfi áldozat van, csak nem jelentik be, mert nem “férfias”. Szerintem a bántalmazás, az bántalmazás. Legyen szó női, vagy férfi esetekről, a súlyossága ugyanolyan. Ezért kellene elvonatkoztatni az általános férfiképtől, ami a férfiúi sebezhetetlenség. Az utcai zaklatások, legyenek azok verbálisak vagy fizikaiak, még mindig nincsenek számszerűsítve, nyilvántartva. Ami még lesújtóbb, az az, hogy a kritika az áldozatot jobban éri (áldozathibáztatás), mint az erőszaktevőt, hogy miért hord „kihívó” ruhákat. De vegyük már észre, hogy ez már önmagában mekkora paradoxon. Hibáztatni a jellemét, a kinézetét, a viselkedését, szinte logikusnak gondolni, hogy megerőszakolták, nem normális dolog. Ez egy tökéletes, egyenlő és boldogsággal teli világban nem fordulhat elő. Amíg ezek a valós problémák fennállnak, azt még csak megközelíteni sem lehet.
Összegezvén szerintem az egyenlőség egymás tiszteletével és és elfogadásával érhető el. Mikor senkit nem rendelünk magunk alá és mások nem nyomnak el minket. Ahogy azt Kevin Leman megírta,
„Kétség sem fér hozzá, a férfiak és a nők különbözőek. Mai társadalmunkat áthatja egy téves elképzelés, mely szerint az egyenlőség egyformaságot jelent. Valóban, a nő és a férfiak egyenlők, de egy biztos: nem egyformák.”
Nem érzem az arany közép felmutatását a cikkben. Számomra nem derül ki, hogy mit ért a szerző középúton. A kölcsönös tisztelet teljesen jó gondolat, de semmiképpen nem középút a feminista diskurzus és az ezt elutasító, mereven férficentrikus nézőpontok között.