FRISS

2018. március 12., hétfő

,,Úgy döntöttem már az elején, hogy nem kezdek el depressziózni” - interjú az iskolánkba látogató parasportolókkal

2018. február 22-én ünnepeltük a Magyar Parasport Napját. Ebből az alkalomból iskolánkba látogatott Major Endre, paralimpiai 4. helyezett asztaliteniszező, Farkas László, kerekesszékes rögbijátékos, illetve Fekete Szabolcs, kerekesszékes kézilabdás, a Deák volt diákja.

Fotó: Tóth Viktória, iDeák

Az esemény, amely Engi Zoltán tanár úr szervezésével jött létre, a színházteremben kezdődött egy rövid megnyitóval és néhány beszéddel a harmadik órában, ezután pedig a tornateremben folytatódott, ahol mindenki kipróbálhatta vendégeink segítségével a kerekesszékes rögbit, az ülőröplabdát, illetve az asztaliteniszt.
Két meccs között sikerült csinálnom egy-egy rövid interjút a parasportolókkal, először Fekete Szabolccsal:

Takács Tamara, iDeák: Volt deákosként milyen érzés újra az iskolában lenni? Miben változott az iskola azóta, hogy elballagtál?

Fekete Szabolcs: Furcsa érzés újra itt lenni, mert évek óta nem voltam itt és iszonyatosan furcsa azon gondolkodni, hogy én akkor érettségiztem, mikor ti születtetek. Nagyon jó érzés újra itt lenni, hazajöttem.
Fotó: Fejes Vivien, iDeák

T. T.: Milyen szakra jártál?

F. Sz.: Én sima, általános tantervű szakra jártam. Molnárné Tóth Margit volt az osztályfőnököm, rendkívül jó tanárt és osztályfőnököt ismerhettünk meg a személyében.

T. T.:Milyen sportot űzöl pontosan, és hogyan találtál rá erre?

F. Sz.: Egészen pontosan én jelen pillanatban szigorúan csak kerekesszékes kézilabdázok. Előtte csináltam az atlétikát, illetve most az ülőröplabdát, amelyet be fogok mutatni nektek. Ezt 6 évig csináltam 4 évvel ezelőtt. Az atlétikát most fogom abbahagyni, azért, mert én igazából mindig is nagy kézilabdafanatikus voltam, és a kézilabda volt számomra a sportág, és most ezzel a kerekesszékes kézilabdával megtaláltam azt a sportot, amit én mindig is szerettem volna űzni.
Fotó: Fejes Vivien, iDeák

T. T.: Itt, Szegeden játszol?

F. Sz.: Jelen pillanatban Szegeden csapat nincs még, rajta vagyunk a szervezésén, így a Magyar Kerekesszékes Kézilabda válogatottal edzek, illetve velük játszom, a tagja vagyok.

T. T.: Ez hány edzést jelent hetente?

F. Sz.: Ez havi 4-5 edzést jelent a válogatott összetartásokon az ominózus tatai edzőtáborban, ahol szintén nagyon sok olimpikon készül .


A rögbimeccsek előtt Farkas Lászlóval is beszélgettem:

T. T.: Említetted még a színházteremben, hogy többször is jártál már a Deákban előadást tartani. Mindig ugyanerről szólnak ezek?

Farkas László: Amikor előadást jövünk tartani, az nem a rögbiről szól, hanem érzékenyítőóra-jellegűek, tehát eljövünk, és beszélünk magunkról. Mostanában egy vak sráccal szoktam jönni, akinek van egy kutyája, ő bemutatja milyen így élni, közlekedni, milyen volt előtte. Én a magánéletemről szoktam beszélni, hogyan kerültem kerekesszékbe, mik azok, amik azóta megváltoztak az életemben, ebbe beleszövöm még a sportot is. Ezek után pedig válaszolunk a kérdésekre.
Fotó: Fejes Vivien, iDeák

T. T.: Hogyan kerültél kerekesszékbe?

F. L.: Közel 11 éve rámesett egy két mázsás vascső, ami elnyírta a nyaki hatos csigolyámat, leszakadt a gerincvelőm, ezáltal bénultam le mellkastól lefelé.

T. T.: Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen balesetet?

F. L.: Ez mindenkinél más. Függ attól, hogy kinek milyen a lelkiállapota hozzá. Én úgy döntöttem már az elején, hogy nem kezdek el depressziózni, inkább az életet választom, és így inkább én adtam erőt másoknak, rokonoknak, családnak. Úgy voltam vele, nem akarom elcseszni a hátralévő időmet.
Fotó: Marschalek Jázmin, iDeák

T. T.: A baleset előtt űztél valamilyen sportot?

F. L.: Inkább sportolgattam, hivatásosan nem igazán. Jártam kondizni, mint például most is, azóta is ugyanúgy, biciklivel jártam majdnem mindenhova, fallabdázgattam, tehát mindig része volt az életemnek a sport.

T. T.: Hogyan találtál rá a rögbire?

F. L.: A baleset után elkezdtem keresni sportokat, hogy miket lehetne űzni, de ez nagyon nehéz volt még 10 éve, nem volt sport, főleg itt Szegeden sem nagyon. Akkor elkezdtem pingpongozni, az edzésen jött Endre [Major Endre], beszélgettünk, és ő mondta, hogy van ez a kerekesszékes rögbi, ami most kezdődik Magyarországon. Felmentem vele Pestre, megnéztem egy edzést, mindjárt meg is tetszett, és azóta is benne vagyok.

T. T.: Hogyan zajlanak az edzések, edzőtáborok?

F. L.: Az edzések Pesten vannak, de azt tudni kell, hogy ezt a sportágat 9-10-en űzzük az országban, valahogy kevés ember meri ezt csinálni, mert ránéznek, és azt látják milyen durva az egész. Ki se próbálják, pedig belülről ez teljesen más. A másik, hogy ez egy nagyon költséges sport. Tehát egy versenyszék - mint amilyet én is elhoztam -, kb. 1 500 000- 1 700 000 forintba kerül. És akkor még ezekkel versenyre eljárni, amik persze csak külföldön jöhetnek szóba, mert itthon nincsen erre lehetőség. Ezekhez szoktunk szponzorokat keresni, csak sajnos ez egyre nehezebb.
Fotó: Szivák Barna, iDeák



Némi pingpongozás után megkérdeztem néhány dologról Major Endrét is:

T. T.: Hogyan találkoztál az asztalitenisszel?

Major Endre: Nekem 20 éves koromban volt egy autóbalesetem, ott eltört a nyakcsigolyám, akkor bénultam le. Azóta kerekesszékezem. Előtte mindig sportoltam, úgy nőttem fel, kenuztam versenyszerűen, de a küzdősportokat szerettem inkább. A pingpong az ilyen nagyon-nagyon finomkodó sportágnak számított nálam: nem kellett annyi izommunkát végrehajtani, illetve a küzdősportokat vonzottak inkább, de azok ki voltak lőve. Emellett úsztam, viszont a mozgási sportokban rengeteg specialitás van, ami az egyik sérültségre nagyon jó, a másikra nem.Tehát például a végtaghiányosok nagyon jó eredményeket érnek el. Engem mondjuk besorolnak egy olyan kategóriába, akinek hiányzik térdből két lába, könyökből két keze. Na, most ő a teljes testével rákígyózik, míg én kavirnyázok a kezemmel, és húzom magam után a lábaimat, amik csak fékeznek, ő meg mindenével előrehajtja magát. Nagyon rosszak voltak az esélyek, láttam, hogy hiába vannak Magyarországon elért eredmények, a nemzetközi időeredmények annyival jobbak, hogy lehetetlenség lenne kétszer olyan gyorsan úszni, és eredményt elérni. Én azonban szerettem volna versenyezni, a kerekesszékes rögbit is kipróbáltam, de ott nehéz volt a csapatokat összehozni a versenyekre. Akkor jött az asztalitenisz, nem volt épp munkám, paintballpályákat üzemeltettem, akkor mit csináljunk? Otthon találtunk egy húsvágó deszkát, egy ütőt, egy labdát, egy polcot letettünk, és azon pingpongoztunk. Akkor jött a lehetőség, hogy megnézzem, milyen lehetőségeim vannak ebben a sportágban, és az ATSK Sportklubhoz kezdtem lejárni. 20 évesen volt a balesetem és 39 évesen kezdtem el űzni a sportot. Nem tudtam, hogy külön kategóriák vannak, hogy kerekesszékes kerekesszékessel játszik, nincs esélyem egy sokkal jobb állapotúval játszani. Akkor még mindig azt hittem, hogy ez csak szerencsétlenkedés, nem lehet normálisan megütni a labdát meg rendesen nyesni, pörgetni. De lementem, és láttam, hogy edző foglalkozott 3-4 kerekesszékes fiúval, és nézni is jó volt, hogy ütötték és pörgették a labdát. Ezután kezdtem el.
Fotó: Tóth Viktória, iDeák

T. T.: Akkor ezt mióta csinálod?

M. E.: 9-10 éve.

T. T.: Ez milyen és hány edzést jelent mondjuk egy héten?

M. E.: Ezen a szinten 4-5-ször kell edzeni, tehát meg kell nyomni. Rengeteg speciális része van, elmondok csak egyet: ha középen ülünk az asztalnál és középre jön a labda, akkor nem tudok ellépni, hogy azt a labdát elüssem, mivel hajolni sem tudok ezekkel a testizmokkal, mert aki tud, az törzsből kihajol és elüti, de én ezt nem tudom megcsinálni. Erre teljesen új ütések vannak kitalálva, amik a normális asztaliteniszben nem léteznek, és ezeket be kell gyakorolni az edzőnek is.
Fotó: Fejes Vivien, iDeák

T. T.: Milyen érzés volt kint lenni Rióban?

M. E.: Nagyon jó, egyszerűen szuper volt. Szerintem Rio adott egy plusz ízesítést az egésznek. Rio de Janeiro, ahol mindig süt a nap, jókedvűek az emberek, bár szegények, és nagyon nagy a bűnözés, azt tudjuk. De az átlagember szívből mosolyog és segítőkész, nem tudsz nem jókedvű lenni. Tehát a letargikus magyarnak nagyon el kell jutnia ilyen helyekre. Kimentem, és azt gondoltam, teljesen mindegy milyen eredményem lesz, mert én már az elején jól éreztem magam. Ez a 4. helyezés is olyan, hogy félig tele, félig üres a pohár. Aki nem tud semmit róla, az azt mondja: bakker, lecsúsztál a bronzéremről, és ez való igaz, így van, a közelében voltam, de azt tudni kell, hogy nekem nagyon rosszak az edzési feltételeim. Nincs kivel edzenem. A klubban már edzőkre sincs pénz. És én utolsóként jutottam ki, mint utolsó kvalifikált. Tehát azt mondták, örüljek, hogy kijutottam, és ehhez képest negyediknek lenni, legyőzve a londoni olimpiai bajnokot, a koreai világbajnokot… A végére nem sikerült néhány meccs, de én azt gondolom, ez a pohár félig tele van.
Fotó: Fejes Vivien, iDeák

T. T.: Tervezed, hogy ott leszel a tokiói paralimpián?

M. E.: Nem szeretek nagy szavakat használni, de szeretnék.


A parasport napján úgy érzem, megint tanulhattam valami újat, és egyenesen megtisztelőnek érzem azt, hogy ennyi kitartó és erős emberrel beszélgethettem. Jó érzés volt belelátni más emberek életébe, kicsit más történetet is hallani, és erőt nyerni ezekből. Felejthetetlen élmény volt.


Takács Tamara


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése