FRISS

2018. január 11., csütörtök

Stoppal a világ körül - Kocsik András tanár úr amerikai kalandjai

Arizona. Fotó: Kocsik András tanár úr


Ön sokat utazott, igaz? Kérem, mondja el, merre járt!

Igazából én ismerek egy csomó embert, aki sokkal többet utazott nálam, de azt hiszem, az átlaghoz képest valóban többet utaztam: Európában voltam elég sok helyen, Észak- és Közép-Amerikában, Indiában…

Hol volt először hosszabb ideig?

Amerikában. Az egyetem harmadik éve után kimentem, és egy ottani táborban dolgoztam. Az akkori (amerikai) barátnőm a nyugati parton lakott, a tábor pedig a keletin volt. Mivel valahogy el kellett jutnom hozzá, arra gondoltam, hogy stoppolok.

Komolyan? Stoppal ment el odáig?

Igen. Utána annyira megtetszett, hogy mindenhova stoppal mentem. Körülbelül negyven államban voltam így az ötvenből.
San Fransisco. Fotó: Kocsik András tanár úr

Hihetetlen. Ez ilyen egyszerű lenne?

Valójában igen – kiállsz, kiteszed az ujjadat, és kész. Előtte jó, ha csinálsz egy táblát is. Nálam mindennapos volt, hogy elmentem egy bolt mögé, ott vágtam egy darab kartont a bicskámmal, és ráírtam vastagon filccel a következő várost. Aztán valaki megállt, felvett és tovább vitt.
Régen normális volt, hogy az emberek így utaztak. Én Romániában nőttem fel, és ott nagyon ment a stoppolás – elég kevés volt a busz -, úgyhogy gyerekkoromban az anyukámmal is sokszor így utaztunk, ha el akartunk jutni valahová. Nem voltam én korábban nagy stoppoló, nem így éltem le az életemet, viszont amikor oda kikerültem, akkor úgy gondoltam, hogy ez egy jól működő dolog. Előtte a táborban megtanultam, hogy ne féljek kint aludni hálózsákban – aztán tényleg úgy éltem, mint egy hajléktalan. Közben nem voltam részeg, vagy ilyesmi, csak így utaztam, minimálon, ahogy lehetett. A szabadban aludtam minden éjszaka, ahol tudtam. Ez szabadságérzetet és önbizalmat adott – ami sokat jelentett nekem. Nem voltam nagy önbizalommal megáldott gyerek, mindig csak olyanokat hallottam, hogy „megalszik a tej a szádban”, hogy „kétbalkezes vagy”, satöbbi… Szóval nem volt „nagy egóm”, amivel elindulhattam, aztán megtapasztaltam sok mindent, és nem volt baj: találtam egy helyet, ahol aludhattam, túléltem az első éjszakát… Nem mentem szállodában egyszer se. Sehol.

Nem volt ijesztő, hogy esetleg kirabolhatják vagy valami másfajta baj történhet?

Dehogynem. Nagyon sokat féltem, ezt nem tagadom. Mindig, mikor elérkezett az este, bennem volt, hogy megint egy új helyen vagyok, azt se tudom, hol fogok aludni. Városban a legnehezebb – ha kint vagy a természetben, akkor jobb, mert maximum csak az állatok bánthatnak, de nagyvárosban nehéz találni egy jó helyet. Az ember azt gondolná, hogy majd alszik a parkban, de az tele van furcsa emberekkel éjszaka, úgyhogy nem ajánlom soha senkinek, hogy a parkban aludjon. Kizárólag ha már tényleg nincs máshol. Ha csak a park van, akkor be kell vállalni, de ott is óvatosan, úgy, hogy legalább hátulról ne tudjanak megtámadni.
Grand Canyon. Fotó: Kocsik András tanár úr

Ez elég komolyan hangzik, de gondolom, hogy be kellett biztosítania magát, mert bármikor történhet bármi.

Így van. Mindent át kell gondolni. Lefekvés előtt végiggondoltam, honnan jöhet veszély, és sokszor meg is álmodtam őket. Borzasztóak voltak, de aztán rájöttem arra is, hogy ha három-négy napig nem alszol rendesen, már bárhol jó, csak tudj aludni. Szóval teljesen megértem a hajléktalanokat, hogy mindenhol elalszanak, mert ez nagyon leszívja az embert. Nem is úgy alszol, tudod: fél szemed mintha nyitva volna, és könnyen felébredsz minden neszre.
Mindezek ellenére ez hatalmas utazás volt, felfedezhettem saját magamat is egyúttal. Azért is jó, mert próbára teheted magadat: menni sok kilométert, cipekedni, mindenféle emberrel ismerkedni… Gondolhatod, több száz ember felvett, mindenféle államokban, vittek ide-oda, olyan helyekre, amikről soha nem is hallottam korábban. Ezért is volt jó ilyen szempontból megismerni Amerikát. Azok, akik felvettek, még helyeket is ajánlottak, hogy „Figyelj, van ott egy érdekes dolog, elviszlek!” vagy „Én nem tudlak elvinni, de menj el oda!” Persze tudtam, hogy a Grand Canyonig el akarok jutni, meg ilyenek, de annyi minden van azon kívül is...

Valóban, sokan azt mondják, hogy az USÁ-ban jóval közvetlenebbek, mint például mi, magyarok.

Nagyon kedvesek és segítőkészek. Volt, hogy tettek egy 100-200 kilométeres kitérőt is (mintha elvittek volna innen Pestre), mert ráértek, és hogy addig is beszélgessünk. Oké, voltak félig őrültek is, akik felvettek, de a nagy részük – bárhol voltam a világban, nem csak Amerikára vonatkozóan – tényleg nagyon barátságos. Volt, aki örült annak, hogy segíteni tud. Más pedig annak, hogy végre lát egy stoppost, mert ’79 óta nem látott egyet se. Sokan úgy vettek fel, hogy korábban ők is stoppoltak – az ilyenek pedig tesók, biztos nem hagynak ott az úton. Ha látsz egy Volkswagen buszt, ami feléd tart, akkor kezdhetsz pakolni, mert biztos megáll.
Chicago. Fotó: Kocsik András tanár úr

Ennyi utazást követően nem is csodálom, hogy megérezte, milyen kocsik állnak meg.

Persze, de ez nem mindig vált be. Volt, hogy kint voltam a sivatagban, és már elég rossz állapotban voltam. Kiraktak egy olyan helyen, ahol semmi sem volt – aztán egyszer csak jött egy kis Bogár. Ahogy néztem, full tele volt, hat ember volt benne, meg három kutya, csomagokkal – mert ennek a kocsinak nincs nagy csomagtere, ugye… Úgy voltam vele, hogy nem is stoppolok, biztos nem áll meg – de mégis megállt. Aztán kiszálltak és veszekedni kezdtek, hogy „nincs hely, hova rakjanak”, mert nem csak nekem kellett a hely, hanem a nagy hátizsákomnak is. Végül mondták, hogy elvisznek a nagy útig, különben meghalok a sivatagban. Mindenki visszaszállt, és kutyástól, csomagostól, mindenestől indulhattunk.
De volt, hogy egy rendőr vett fel. Megállt, és tök kedvesen közölte, hogy inkább kivisz a hatásköréből, nehogy az ő területén történjen velem valami gáz. Olyan is megesett, hogy két rendőr állt meg. Végigmotoztak, ellenőrizték, hogy van-e nálam fegyver, mert hát, bárki lehettem. Egy nagyobb bicskám volt, azt mindig elvettek – aztán visszaadták, mikor kitettek, de az autóban nem lehetett nálam.

Jogos, biztonsági okok miatt, hiszen nem is ismerték Önt.

Igen, náluk ez a protokoll. Volt, hogy kint a prérin vett fel valahol egy rendőr, korán reggel, mikor senki sem volt még az úton. Először persze úgy voltam vele, hogy „nehogy már, csak ez hiányzott”, mikor megláttam. Megkérdezte hova megyek, mire mondtam, hogy a nyugati partra. Erre azt válaszolta, hogy oda nem tud elvinni, de a közeli kamionparkolóig igen. Megköszöntem neki, később pedig, mikor megállt a parkolóban, odament egy sofőrhöz, és megkérdezte, hogy meddig vinne el. Végül azzal a kamionossal mentem tovább.
Kalifornia. Fotó: Kocsik András tanár úr

Nem semmi. Mennyi ideig volt így kint?

Hát, így a stoppal egy évet plusz három hónapot. Halasztottam egy évet az egyetemen, szóval harmadik év végén, júniusban elmentem és csak jövő év szeptemberében jöttem vissza, sulikezdéskor.

Ezután visszament még?

Persze. 1998-ban, négy évvel később, csak akkor épp Mexikóba. Úgy voltam vele, hogy rendben, az Egyesült Államok letudva, most jöhet valami új. Az is érdekes trip volt. Azt terveztem, hogy kimegyek ugyanabba a táborba dolgozni, ahol korábban voltam, és a nyár végén pedig kijön a magyarországi barátnőm, vele pedig irány Mexikó. Úgy volt, hogy ő addig megszerzi a jogosítványt, én pedig veszek egy autót kint, azonban nem így történt. Kijött és közölte, hogy megbukott a vizsgán.

Feltételezem a kocsi pedig már megvolt.

Igen, megvolt. Ő nem mert vezetni, szóval nekem kellett. Így tettünk meg harmincezer kilométert egy kétszáz dolláros Toyotával, egészen le Guatemaláig és vissza. Ott Mexikóban ki is raboltak. Eltűnt az útlevelem, a pénzem… mindenem.
A szomszéd autója mellett. Portland, Oregon. Fotó: Kocsik András tanár úr

Hűha! Hogyan tűntek el?

Egy szállodában voltunk, ilyen farmszerű helyen. Éjszaka feltörték az autót, és reggelre kipakolták az egészet. Akkor egyetlenegyszer hagytam benne az övtáskámat, azt is csak azért, mert aznap leszakadt, így elvitték. Így kezdődött a következő érdekes történet: hogyan jutok vissza Amerikába, útlevél nélkül, azzal a maradék pénzzel, ami a barátnőmnél volt? A legnagyobb probléma az volt, hogy nem tudtam, hogyan szerezzek útlevelet és vízumot Amerikába – mindössze három napon belül, mert az amerikai vízumom lejárt addigra. És ez mind megtörtént. Lent voltunk, a legdélibb csücskében Mexikónak, a polgárháború közepette. Ráadásul még áradások is voltak, szóval csak a Vöröskeresztes autók jöttek, azok is az út szélén, mert mindenhol állt a víz. Minden, ami lehetett, összecsapott a fejünk felett - és mégis sikerült. Három nap alatt visszaértünk Amerikába, volt útlevelem, és átmentem a határon.

Minden elismerésem, nem lehetett könnyű. Európát is így, stoppal járta be?

Igen, Indiába viszont elég volt ezerkétszáz forint egy napra. És ott rendes szállodában aludhattam. Nem volt semmi luxus, de legalább volt tető a fejem felett, meg egy ágy.

Komolyan, úgy gondolom, ezekről a kalandokról könyvet kellene írnia.

Az elsőről már írtam, a stoppolásról, csak még nem találtam kiadót. Tényleg, talán majd odaadom pár diákomnak, hátha érdekli őket.


Ménesi Flóra


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése