FRISS

2017. december 6., szerda

A Brooks-buborék - deákos cserediákok az Egyesült Államokban

Őszintén, én rengeteget gondolkodtam azon, milyen lehet cserediáknak lenni. Mindig is érdekelt más országok kultúrája, és legszívesebben körbeutaznám a világot – ahogyan még rengeteg más ember is rajtam kívül. De mégis, milyen lehet az, amikor hónapokig, vagy esetleg évekig kint élsz egy másik országban, ahová be kell illeszkedned, és nem csupán turistaként szálltál meg pár éjszakára?

Fotó: Kószó Benedek
Tanulnod kell, egy idegen nyelven kell kommunikálnod a többi emberrel, akik – a legtöbb esetben – egyáltalán nem értik, ha magyarul szólsz hozzájuk. Ez számomra kissé ijesztő volt eleinte, mégis, ahogyan egyre több volt cserediákot ismerek meg, egyre inkább foglalkoztat a gondolat – és szerintem titeket is: Milyen lehet cserediáknak lenni?
Szerencsére a sulinkban rengeteg lehetőség van arra, hogy részt vegyünk ilyen programokban, hogy fejlesszük a nyelvtudásunkat – akár ilyen fiatalon is. Amerikáról szerintem nem kell sokat mesélnem, mindenki tudja, hol van, tisztában vagyunk vele, miért is ismeri mindenki és miről is híres valójában. De arról mennyit tudunk, hogy milyen is ott diáknak lenni? Mennyi igazság van a filmekben/könyvekben?
Nemrég négy deákos az Egyesült Államokban járt egy olyan cserediákprogram keretein belül, melynek hosszú múltja van iskolánkban. Minden ősszel kiutazhatnak pár hónapra North Andoverbe, ahol tökéletesíthetik a nyelvtudásukat, és a Brooks nevű bentlakásos iskolában tanulhatnak.
Idén négy 11. a osztályos tanuló vett részt ebben, akik most először jártak Amerikában: Hodászi Réka Dalma, Kispál Kata, Kiss Tamás és Kószó Benedek. Összesen két és fél hónapot töltöttek kint, és voltak olyan jó fejek, hogy válaszoltak pár kérdésemre az útjukkal kapcsolatban:
Fotó: Hodászi Réka Dalma

Milyen kritériumoknak kellett megfelelnetek, ahhoz hogy részt vehessetek a programban?

Kata: Volt egy felvételi eljárás, amely során írnunk kellett egy esszét, és volt egy interjú is. Ezenkívül nézték még a jegyeinket, és szerintem az alapján is választottak, hogy milyennek ismertek meg a két év alatt.

Milyen volt az út? Volt, aki most először repült esetleg?

Réka: Én először repültem, és odafelé le is késtük Amszterdamban a gépet, szóval kalandokkal teli volt az út. Egyébként jól kezeltük a szituációt… Iszonyat nagy buli volt, mert az amszterdami repülőtér olyan, mint egy hatalmas játszótér. Mivel lekéstük a gépet, ezért intéztek nekünk jegyeket a következő napi járatra, és azért, hogy ne a padon töltsük az estét, el is szállásoltak minket. Egy repülőtéri hotelba mentünk, ahol kicsi szobáink voltak. Volt bennük egy ágy, saját fürdőszoba, nagyon menő fények...

És ez még csak az odaút volt… Amerikában hol laktatok?

Kata: A suli bentlakásos iskola volt, szóval voltak kollégiumok, de inkább családi házak voltak. Mindannyiunknak saját szobája volt, tehát nem voltak szobatársaink.
Réka: Mi Katával ugyanabban az épületben voltunk, viszont a fiúk egy másikban.
Tamás: Beni az iskolaépület mellett lakott, én pedig a suli közepén.
Réka: A miénk volt a legjobb hely amúgy: közel volt az ebédlőhöz, és a sulihoz is.
Tamás: Nekem meg a focipályán kellett átvágnom reggelente, ha elaludtam.
Fotó: Kispál Kata

Hogyan fogadtak titeket?

Kata: Mindenki nagyon kedves volt és nagyon segítőkész.
Réka: Sokkal nyitottabbak ott az emberek, mint itthon.
Kata: A tanárokkal is sokkal jobb a kapcsolatuk. Körülbelül baráti viszonyban vannak, ebben nyilván az is benne van, hogy az egy bentlakásos iskola, szóval mondhatni, együtt élnek.
Réka: Persze, ettől még megmarad a tanár-diák közötti tisztelet. Órán ennek ellenére ugyanúgy odafigyelnek a tanárra, hogy előtte este együtt sütöttek palacsintát.

Hűha… Ennyire közvetlenek?

Tamás: Igen, belépsz az iskolába és olyan érzésed van, mintha lenne négyszáz legjobb barátod.

Hogyan teltek a napjaitok? Egy osztállyal együtt jártatok órákra?

Réka: Az óráinkat mi választhattuk. Még nyár végén kaptunk egy kitöltendő kérdőívet, beleírtuk, hogy milyen órák érdekelnének minket, volt több választási lehetőségünk. Aztán már egy teljes órarendet kaptunk, mikor odaérkeztünk az iskolába.
Kata: Csoportokra voltunk osztva, tehát nem úgy volt, hogy egy osztállyal mentünk egyik helyről a másikra, hanem akik ugyanazt az órát választották, azok egy csoportban voltak. Körülbelül tizenhárom ember volt egy csoportban. Nem csak a saját évfolyamodból lehettél együtt emberekkel, hanem alattad vagy fölötted járókkal is.
Fotó: Hodászi Réka Dalma

Minden osztályból voltak elszórva?

Benedek: Igen, minden évfolyamból.
Réka: Azért voltak olyan tantárgyak, amiket csak 11-esek vagy 12-esek vehettek fel, és nyilvánvalóan, a kezdő nyelvcsoportokban általában kilencedikesek voltak. De ha valaki mégis végzősként dönti el, hogy el akar kezdeni például latinul tanulni, azt is megteheti.
Tamás: Én például kezdő spanyolon voltam, és én voltam az egyetlen, aki nem kilencedikes volt.

Milyen szembetűnő különbségeket tapasztaltatok még Magyarország és Amerika között? Közvetlenebbek az emberek, más az oktatás…

Kata: Például ott a suliban mindenki köszönt mindenkinek, akkor is, ha nem ismerték egymást. Mindig megkérdezték, hogy hogy vagy – arra pedig mindig az volt a válasz, hogy jól. Még ha szörnyen érezte magát valaki, akkor is azt mondta, hogy jól van.
Réka: Amerikában egyébként hatalmasok a távolságok. Ott nincs olyan, hogy „leszaladok a boltba, pár perc”, mert az is egy egy órás dolog. Mondjuk, amit mi tapasztaltunk Amerikából az egy nagyon elzárt kis világ volt, szóval az a suli még Amerikában is egyedülálló. Van is egy ilyen kifejezés, hogy „Brooks Bubble”. Arra utal, hogy ez egy külön világ.

Mit csináltatok szabadidőtökben? Elterveztétek előre, hogy ki mit szeretne kipróbálni/megnézni?

Kata: Igazából nem volt túl sok szabadidőnk. Ahogy vége volt a sulinak, elkezdődtek a délutáni programok, és azok például nekem este fél hatig tartottak. Utána vacsoráztunk, aztán volt egy kis szabadidőnk, majd nyolckor elkezdtünk tanulni.
Benedek: Nyolctól tízig volt tanulási idő.
Kata: Valójában a saját szobánkban tanultunk, szóval nem kellett elmenni sehova.
Tamás: És… azért nem mindig tanultunk.
Kata: Ez tény.
Réka: Hétvégén volt szabadidőnk, de az is be volt osztva. Szombat esténként mindig voltak különféle programok, maradhattunk a campuson, és ott a tanárok házaiba mentünk. Néztük velük a tévét, beszélgettünk, csináltunk valami kaját, volt filmnézős este, különböző bulik…
Kata: Voltak ilyen felolvasóestek is, ahol bárki megmutathatta a verseit, meg mindenféle írását. ’Ki mit tud?’-szerű program is, ahol mi is énekeltünk Rékával és Tomival.
Réka: Hétvégén fel lehetett iratkozni különböző programokra is. Például a vasárnapok nagy részében mi elmentünk a Targetbe vásárolni. Szombat esténként elvittek minket a Harvard Square-re, vagy voltunk minigolfozni…
Kata: Olyan programok is voltak, amelyeket csak négyünknek szerveztek. Hétvégente mentünk nagyobb kirándulásokra is.
Fotó: Kispál Kata

Jól hangzik. Melyik városokban jártatok?

Kata: New York, Washington és Boston.

Gondolom, volt mindannyiótoknak egy elképzelése, milyen is lesz Amerika. Mennyire tért el attól a valóság?

Kata: Nekem az amerikaiak sokkal szimpatikusabbak voltak, mint amire számítottam. Én valahogy annyira beképzeltnek gondoltam őket. Nem tudom, valamiért szerintem ez a kép van itt, Magyarországon róluk.
Tamás: Igen, meg hogy ők gazdagok és biztos sznobok, de egyáltalán nem azok.
Réka: Annak ellenére, hogy egy magániskolában voltunk, ahol rengeteg pénzt fizetnek a gyerekek szülei, hogy odajárhassanak, soha nem éreztem azt, hogy különbséget tennének köztünk.
Fotó: Kispál Kata

Szóval nem néztek ki titeket, mert mások voltatok.

Réka: Egyáltalán nem. Ugyanúgy viselkedtek velünk, mint egymással, mentünk velük Bostonba meg mindenfelé.
Tamás: Azért „néztek meg”, mert nem ismertek minket, de aztán odajöttek beszélgetni.
Réka: Sokkal inkább különlegesnek számítottunk, mint furáknak. Ott az is nagy dolog volt, hogy európaiak vagyunk. Az iskola nagy része ázsiai vagy amerikai.

Valakinek volt esetleg honvágya? Mégis kint voltatok két és fél hónapig, nem hiányzott az otthonotok?

Réka: Hát, most illene azt mondani, hogy hiányzott, de az nem lenne a teljes igazság. Az első hetekben hiányoltam az itthoni barátaimat.
Tamás: Én a szobámat…
Kata: Én az építészetet. Olyan szépek itthon az épületek. Mármint, Amerikában is szépek, de különbözőek, és nekem nagyon tetszik az, ami itt van. Szerintem ezt csak most tanultam meg igazán értékelni.
Réka: Igen, és csináltam is egy képet Snapchatre, és akkor néztem, hogy „Úristen, milyen szépek az épületeink!”. Kint mindenhol teljesen új házak vannak. Azokat is úgy fényképeztük, hogy „Wow, mennyire jó!”, de...
Kata: Ez annyira felértékelődött az út után!

Ha jól tudom, olyan hat óra körülbelül az időeltolódás. Hogy viseltétek?

Tamás: Az első este volt ilyen „Door Meeting”, ami megbeszélés volt az ott lakó diákokkal. Én vagy hatszor elaludtam kábé.
Réka: Igen, mi is úgy ültünk ott, mint a zombik. Mentek körülöttünk a tök érdekes témák és beszélgetések, mi meg csak ültünk és néztünk magunk elé. Mondjuk, nem mi voltunk az egyetlenek, akik ilyen fáradtak voltak.
Kata: Például azoknak, akik Ázsiából jöttek, még rosszabb volt.
Fotó: Kispál Kata

Tényleg, egyébként egyenruhát kellett hordanotok?

Benedek: Szombatonként van egy „Spirit Day”, amikor egy bármilyen Brooksszal kapcsolatos ruhadarabot kell hordani. Vagy feketében és zöldben kell lenni, amik a suli színei.
Réka: Igazából meg van adva, hogy melyik nap milyen fajta ruhákat hordhatsz.
Kata: Kettő olyan nap van, amikor ezt szigorúbban veszik.
Réka: Kék farmert abszolút nem szabad hordani az iskolában, szakadt nadrágot, cicanadrágot és sportruházatot sem – kivéve szombaton. Ezt „Spirit Day”-nek hívták, de aznap az sem érdekelt senkit, ha pizsamában mentél.
Tamás: De például hétfőn és csütörtökön a lányoknak sokkal enyhébb volt a ’dress code’, mint a fiúknak.
Kata: Nem volt annyival szabadabb, mert szoknyában kellett mennünk és mindenki majd’ megfagyott.

Volt tipikus rakott szoknya, amit adtak?

Réka: Nem, a saját ruháinkban voltunk.
Kata: Az volt a lényeg, hogy valamilyen szoknya legyen.
Réka: Meg volt egy olyan szabály is, hogy inget nem lehetett magában hordani, hanem fel kellett hozzá venni egy kabátot, pulóvert, blézert vagy nyakkendőt. Ez fájó pont volt a lányoknak, hogy nem hordhatnak magában blúzt. Pedig már az sem a mindennapi pólód, amit felveszel.

Voltak még ehhez hasonló szigorú kikötések a ruházatot illetően?

Réka: Igazából ez sem volt olyan szigorú.
Kata: Azt hittük, hogy ez nagyon komoly lesz, de… Nem azt mondom, hogy ki lehetett játszani, de egyáltalán nem öltöztek olyan hivatalosan az emberek. Ezt tényleg úgy képzeltem el, hogy mindig mindenki nagyon jól néz ki.
Réka: Ami még különbség – és a ruháról jutott eszembe -, mivel ez egy bentlakásos iskola, akkor is látják egymást, mikor izzadtan jön ki valaki edzésről, meg akkor is, mikor a legjobban kicsípi magát. Emiatt nem igazán adnak olyan sokat a külsőre.
Kata: Igen, mert ők már minden állapotban látták egymást. Reggel akár vizes hajjal is bemennek a suliba, szabadidejükben meg mindenki laza cuccokban van.
Réka: Ez tök meglepő volt. Az elején még néztük, hogy „huh, mindenki ilyen sportruhában, „csöves” ruhában van délutánonként”.  Nekünk meg alapból nem voltak ott ilyen ruháink.
Kata: Mi mindig farmerben voltunk, meg ilyesmi, de így mi voltunk a furák.
Réka: Aztán mi is elkezdtük hordani azt a pár sportcuccunkat, amit kivittünk.
Fotó: Kiss Tamás

Ebben biztosan különbözünk tőlük… Milyen volt az út visszafelé? Az is olyan kalandosra sikeredett, mint odafelé?

Kata: Visszafelé már - mondhatni - tapasztaltak voltunk.
Réka: De azért ott is voltak kalandok. Például otthagytad a kabátod, és egyszer a telefonodat is.
Kata: Igen, egyszer a mosdóban hagytam a telefonomat, és egyszer a kabátomat a bostoni repülőtér teljesen másik felében. Vissza kellett érte szaladnom, de megoldottuk, és az a lényeg.

Az a fontos, hogy minden megvolt, mikor hazaértetek.

Kata: (Tominak) Egyébként téged nagyon leellenőriztek.
Réka: Tényleg, Tomira vártunk vagy egy órát. Már azt hittem éhenhalok…

Komolyan? Miért?

Réka: Nekünk csak be kellett állnunk a sorba, és fel kellett raknunk a táskánkat.
Benedek: Tomit meg egy hosszabb sorba állították…
Tamás: Még a cipőmet is le kellett vennem. Azt viszont nem tudom, miért kellett odaállnom.

Van olyan ember kint, akivel nagyon jóban lettek és szeretnétek vele a jövőben is tartani a kapcsolatot? (Egyöntetű igen a válasz.) Ilyen jóban lettetek velük?

Kata: Igen, és nagyon jó, mert az egyik legjobb kinti barátnőm is jön valószínűleg Magyaroroszágra. A csereprogramhoz tartozik, hogy a mi látogatásunk után küldenek négy diákot egy hónapra a Deákba – aminek nagyon örülök.
Fotó: Kispál Kata

Szóval mindenkihez jön egy-egy ember. Erre sikerült már felkészülnötök?

Réka, Kata: Persze, igen.
Benedek: Hosszú idő van márciusig… vagy februárig? Te jó Isten… Akkor mégsem.
Többiek: Igen, február végén jönnek,  és egész márciusban itt lesznek.

Akkor ők rövidebb időre jönnek?

Kata: Igen, csak egy hónapra.  
Réka: Nekik ez a tavaszi szünetben lesz, így nem hagynak ki iskolai időt otthon.

Elég nagy köztetek az összhang. Ilyen jóban voltatok az út előtt is?

Réka, Kata: Mi ketten jóban voltunk.
Tamás: Ők ketten jóban voltak, mi úgy voltunk vele, hogy nem utáljuk egymást, nem is beszélünk egymással…
Benedek: Mindenkinek van olyan osztálytársa, akivel nem beszélget.
Kata: Most, szerintem, jóban vagyunk.
Réka: Végül is, ők voltak az egyetlenek, akikhez két és fél hónapig magyarul tudtam beszélni.
Kata: Igen, így tök jól összeismerkedtünk.  
Fotó: Kiss Tamás

Érthető. Egyébként szerepel még a jövőbeli terveitek között Amerika?

Kata: Igen, jó lenne egyetemre visszamenni oda.
Réka: Én is egyetemre szeretnék oda menni, vagy most találtam egy ilyen programot, amellyel ki lehet menni családokhoz bébiszitterkedni egy évre. Emellett én cserkészkedem is, és a világtalálkozó két év múlva kint lesz, így arra is el szeretnék menni.
Tamás: Én szintén egyetemre tervezek visszamenni, és talán kiköltözni, ott élni.
Benedek: Én is külföldön tervezek továbbtanulni – nem is feltétlenül Amerikában, de valahol külföldön.

Van esetleg valami tanácsotok annak, aki szintén Amerikába szeretne menni?  

Benedek: Nem kell megjátszanod magadat.
Réka: Mindenféleképpen vállald fel a saját véleményedet! Nem tudsz belőle nagyon rosszul kijönni.
Kata: Beléd kötnek, de azt sem úgy, hogy rossz szándékkal, hanem mert szeretnek vitázni.
Tamás: Nem azt mondják, hogy rossz a véleményed, csak megkérnek, hogy támaszd alá.  

Ebben szerintem eltérünk tőlük. Mi inkább biztosak vagyunk benne, hogy nekünk van igazunk, és kész – de persze nem mindenki. Van esetleg még valami, amit hozzáfűznétek az elhangzottokhoz?


Réka: Nekem lenne egy tanácsom a következő cserediákoknak: Ne úgy menjetek oda, hogy az első héten már azt várjátok, hogy nagy barátságokat köttök, mert ehhez idő kell. Mi így álltunk hozzá, és nem értettük, miért nincsenek még olyan kapcsolataink, mint itthon – de persze, hogy nem valósulhat meg egy hét alatt. És mindenki, akinek van rá lehetősége, menjen el cserediáknak. Nem kell konkrétan Amerikába. Bárhová, mert  akkor annyira kinyílik a világ.


Ménesi Flóra


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése